A Szovjetunióba deportált német nemzetiségűek elhurcolásának 66. évfordulója alkalmából tartott megemlékezést vasárnap a K. Schriffert Hagyományőrző Kör és a Német Kisebbségi Önkormányzat. Az együttlét, a közös emlékezés az Apor téri Német Nemzetiségi klubban, és az azt követő koszorúzás az áldozatok emlékét őrző, a volt huszárlaktanya épületének falán elhelyezett emléktáblánál sok-sok esztendeje vált hagyománnyá. S e hagyomány nőket s férfiakat, visszatérteket s ottmaradtakat, élőket s holtakat egyaránt megőriz, és a legfontosabbat: mindig emlékezni kell a fájdalmas történésekre.
– Mert kevés agyonhallgatottabb korszaka van történelmünknek, mint amilyen a II. világháborút követő malenkij robot néven elhíresült megtorlás jóvátehetetlen időszaka – hangsúlyozta megemlékező beszédében Nagy Mária tanárnő, a Német Kisebbségi Önkormányzat képviselője. – És a múltból csak az marad meg, amit elmesélnek róla, ezért mesélnünk, beszélnünk kell, folytatta Nagy Mária, hiszen 1944-45 telén az akkori világhelyzetben semminek tűnő, de nekünk, magyaroknak egy olyan sorstragédiát jelentő eseménysorozat zajlott le, amelynek a hatása mind a mai napig érezhető.
Magyarországról több mint hatvanezer, városunkból pedig ötszázötven német nemzetiségű nőt és férfit hurcoltak el a szovjet lágerekbe, hol embertelen körülmények között, éhezve, fázva, betegségekkel dacolva sokszor rendkívül nehéz fizikai munkát végeztek esztendőkön át. Távol a hazától, szeretteiktől, a viszontlátás reményében sokszor megfogyatkozva, de hitüket megőrizve éltek. S haltak, hiszen a deportáltak egyharmada soha nem tért vissza szülőföldéjére, otthonába. Nagy Mária támaszkodva a túlélők, mint Schriffert Mihály és Hack Ferencné visszaemlékezéseire elevenítette fel az 1944 és 1949 közötti időszakot. A „kicsi munka” kihirdetését, az emberek összegyűjtését, a volt huszárlaktanya épületében töltött nappalok és éjszakák bizonytalan várakozását, az emberekkel megtömött vagonok hosszú útját a végállomásig, a munkatáborig. A honvágy, a rabság, a kegyetlen bányamunka túlélésében a legtöbbet a kis közösségek kialakulása jelentette: tagjai együtt imádkoztak és segítették egymást. Az itthon maradottak helyzete sem volt könnyű, családok veszítették el kenyérkereső, ereje teljében lévő tagjaikat, gyermekek a szüleiket örökre, vagy hosszú időre, hiszen a túlélők legnagyobb része csak öt év után, 1949-ben térhetett haza, Gyulára. Közülük néhányan vasárnap együtt emlékeztek a leszármazottakkal.
Az emlékezet erősítését a találkozókon, rendezvényeken túl idén egy készülő könyv is szolgálja Gyulán. – Az albumszerű, sok fényképet magában foglaló kiadvány bemutatóját szeptemberre tervezzük, árulta el a megemlékezésen Kovács Lajosné Murvai Zsuzsa, a K. Schriffert Hagyományőrző Kör elnöke.
