Rémálomnak tűnt, de igaznak bizonyult: a baráti telefon után, az újságokban is megjelent: „Életének hetvenkettedik évében Mexikóvárosban meghalt Angelusz Róbert szociológus és közgazdász, a társadalomtudományok doktora, az ELTE Szociológia Tanszékének nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanára, a társadalmi mobilitás, a társadalmi kommunikáció és a politikai attitűdök jeles kutatója”.
Ma, az internet korában bárki, aki előzőleg talán a nevét sem hallotta, megtudhatja, ki volt valójában. Hat század másodperc alatt 2100 találatot dobott ki nevére a számítógépes kereső. Olvashatjuk könyvei jegyzékét, kitüntetései felsorolását, mindazt, ami az átlagolvasót érdekelheti. Én arról szeretnék írni, mit jelentett elvesztése a számunkra, „földijei” és barátai számára.
Váratlan halála megdöbbentett: Volt osztálytársai – valamennyien túl a hetvenen – tudtuk, hogy ő is összegyűjtött már néhány életmódváltásra kényszerítő bajt, de a fiával tervezett amerikai körútja előtt néhány nappal, a gyulai festőművész, Kohán György budapesti centenáriumi kiállításán még a legjobb hangulatban voltunk együtt vele. Halála hírére Kohánnak és a mi néhai öreg barátunknak, Simonyi Imrének szavai jutottak eszembe:” A hirtelen jött változás /barátom mindig megaláz / és megriaszt egy percre, / mert valamitől megrabol / amihez még ragaszkodol.”
Robihoz több mint fél évszázados barátság fűzött. Talán hatodikosok voltunk, amikor édesanyjával és bátyjával Budapestről Gyulára költöztek. Őt később édesanyja két tanévre visszaküldte tanulni Pestre. A Gorkij Iskola tanulója lett. Az ott töltött idő alatt – ahogy ma mondanák tárgyalóképes fokon – megtanult oroszul. Rendkívüli tehetségét más területen is volt alkalmunk megcsodálni. Minden filozófiai, természettudományos és művészeti kérdés érdekelte, de főleg a matematikában jeleskedett: Nevével többször lehetett találkozni a Középiskolai Matematikai Lapokban. Ámulva tapasztaltam, hogy egyik iskolatársunkkal (későbbi kollegájával, Békés Ferivel), hogyan sakkoznak sétálva, tábla nélkül. Világjobbító álmainkat egyébként a Templom-tér és a Kórház sarka, a lakásunk és lakásuk között, le s föl sétálva, fél éjszakákon keresztül vitattuk meg. Minden látszat ellenére, nem volt és nem is vált soha „könyvmollyá”. Életvidám, társaság szerető cimbora volt. És bár kis osztályunk mindössze hét főből álló fiúcsapata különféle világnézetet, és politikai felfogást képviselt, soha a legkisebb feszültség sem volt közöttünk. Széles érdeklődési körére jellemző, hogy barátai közé tartozott még a festőművész Koszta Rozália és a tragikusan elhunyt, zseniális filmrendező-növendék Magdu Lucián és a szomszédjukban lakó nyugdíjas plébános, Vlagyovits Pista bácsi is.
56 mámorító napjaiban vele együtt azonnal munkát vállaltunk a Simonyi Imre által újjáélesztett Gyulai Hírlapnál. Több interjúnk és riportunk megjelent a lapban. Egy élelmiszer-szállítmánnyal Pestre is el akartunk menni, hogy onnan készítsünk tudósítást, de Békéscsabán, a megbeszélt helyre, nem jött értünk a teherautó. Az utcán viszont észrevett bennünket a színház vezető művésznője, Dévay Kamilla. Kossuth-címeres diáksapkánkat látva, drága magyar fiaiként megcsókolt és megölelt bennünket. Robi a Gyulára is bevonuló szovjet katonák egyik tankjára mászva beszédbe elegyedett velük. Ezeket a beszélgetéseket azonban már nem vethette papírra.
Érettségi után néhányunknak nehézségei támadtak a továbbtanulást illetően. Robi a Magyar Optikai Művekben lett segédmunkás. De fizikai dolgozóként ismerkedett az élettel velem együtt a baráti társaság két másik tagja: Kanka Bandi és Kuthi Csaba is. Végül hosszabb-rövidebb idő után túljutottunk az akadályon. Robi a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója lett. Miután végzett, a Debreceni Egyetemre hívták, ahol megismerkedett és együtt tanított antropológus feleségével a Politikai Gazdaságtan tanszéken.. Nevetve mondta nekem, hogy véleménye szerint Magyarországon mindössze két ember olvasta el teljes egészében Marx alapvető munkáját, a Tőkét: Prohászka Ottokár és ő.
Érdeklődése egyre inkább a hatalom által kezdetben gyanakodva figyelt tudomány, a szociológia felé fordult. Publikációira felfigyelve, Huszár Tibor professzor az ELTE-re hívta, ahol később utóda lett a Szociológia Elmélet tanszék élén. A 70. születésnapja és nyugdíjba vonulása alkalmából a munkatársai által rendezett ünnepségen maga Huszár prof. mesélte, hogy Pestre hívása fő akadályának az bizonyult, hogy nem volt, és nem is lett a „szakszervezet” (értsd az MSZMP) tagja.
Hatalmas lendülettel kezdett a munkába. A tanítás mellett egymás után jelentek meg saját és szerzőtársakkal írt könyvei. Az 1983-ban megjelent Kommunikáló társadalom című kötetének 1995-ös második kiadásakor büszkén mondta, hogy egy betűt sem kellett eredeti szövegén változtatnia! Igazi „csapatjátékos” volt, aminek bizonyítéka az a tekintélyes tanulmánykötet, amelyet a 70. születésnapjára pályatársai állítottak össze. (Látás-viszonyok). Ennek előszavában olvashatjuk: „Elsősorban a társadalmi viszonyok rejtelmei foglalkoztatják, és ezen belül is a látásviszonyok sajátosságai érdeklik. Az, ahogyan az emberek, csoportok, rétegek vagy hálózatok önnön viszonyaikat látják és értelmezik… Ma éppen olyan kíváncsi a világra, mint ötven évvel ezelőtt. S amit megismer, az nemcsak az övé, hanem olvasóié, hallgatóié, munkatársaié és barátaié is.”
De tudományos munkája, kiterjedt tanári, tudósi kapcsolatai, valamint a családjával – filmproducer fiával, menyével és kis unokájával – töltött idő mellett, maradt ideje a barátaira is. Nemcsak az „évi rendes” a Csaba Kálmán barátunknál töltött gyomai / gyulai találkozóinkra, a rendszeres gyulai látogatásokra, hanem gyakran a személyes baráti összejövetelekre, és a közös hazai és külföldi (pl. erdélyi és németországi) utazásokra is.
Nevét büszkén említhetjük azok sorában, akik a gyulai gimnáziumból indultak, és szereztek hírnevet maguknak, iskolájuknak és városuknak. Gondolok itt a forradalmár író Gáli József, a drámaíró műfordító Hubay Miklós, az esztéta Zoltai Dénes, a költő Simonyi Imre, a vallástudós oxfordi Vermes Miklós, az alkotmánybíró és jogtudós Kilényi Géza és a néprajz-tudós Kósa László nevére.
Egy visszaemlékezés végére olyan mondatokat szokás írni, hogy „Emléke örökké…”, hogy „Művei megőrzik..” hogy „Nem hal meg az…” Ezek helyett csak idézni tudom közeli munkatársa, Vásárhelyi Mária megrendítő szavait: „Együtt sírtunk a lányaimmal, Robit mindenki szerette, nem is lehetett nem szeretni! Embernek, tanárnak, tudósnak – mindennek fantasztikus volt!”
És mindnyájunk nevében mondom: Robi, rettenetesen hiányzol!
