Hanyag eleganciából adódó piciny kétségekkel indultam a magyar W. H. zenekar koncertjére, mivel csak annyit tudtam róluk, hogy William Shakespeare szonettjeit fogják modern zenei felfogásban előadni. Bevallom, általában a versek dalokká formálása többnyire nem nyeri el tetszésemet. Viszont annyira kíváncsivá tett, hogy nem néztem utána a hangszerelésnek, hadd legyen meglepetés! Hát az lett!
A magányos színpad képe azonnal sejttette, hogy nem egy klisés, akusztikus gitárakkordokkal kísért muzsikát fogunk hallani. Annál is inkább, hiszen még gitár sem volt a színen! Feszült érdeklődésem nem tudott sokáig találgatni, mert bejöttek a zenészek, felöltöztek hangszereikkel, és hamar belecsaptak a húrokba és a bőrökre.
A cselló mély, kvintelő riffelése egy öthúros basszusgitár alátolt hangpillérein, és egy nyolcados-shakeres, mérhetetlenül húzós kettőnégyes dobbal robbant bele az arcunkba. Az vaskemény, súlyos alapra játszott végtelen üveghangokat felsorakoztató és véget nem érő felharmonikusokat megszólaltató gordonkás, Márkos Albert nálam már – jó értelemben – az első pár másodpercben kiverte a biztosítékot. A több évtized alatt tapasztalt, sok-sok száz koncert után már az ember ritkán lúdbőrözik. Most megkönnyezve találkoztam ezzel a fajta, hátamon végigfutó kielégüléssel. A csellista szó szerint minden és mindenféle hangot kihozott instrumentumából, hol vonóval, hol ujjal, hol fapálcákkal.
A ghánai származású, de magyarul (is) tökéletesen beszélő énekesnő, Sena Dagadu eltalált mennyiségben szavalt vagy énekelt a művekben, finom harmóniát képezve a zene és a benne megjelenő vokalitás között. Jellegzetes, shakespeare-i konvencionális angolját ízléses finomsággal váltogatták sade-s, soulos, jazzes áriái, parlando-i, sóhajtásai és más vokális érzelmi megnyilvánulásai, az afrikai folklorisztikus elemekről nem is beszélve. Az általa elénekelt szonetteket a háttérben kivetítették, természetesen eredetiben és magyarul is.
A basszusgitáros, Gryllus Samu sem maradt a kaptafánál, illetve a basszusalapoknál. A cselló jelenléte miatt lehetősége nyílott, hogy a mélyeken kívül szólisztikusabb és „szintetikusabb” betétekkel is telítse dalaikat. A tartalommal feltöltő fülsértő zajok, a bachi magaslatokba emelő basszusgitár-szintetizátor-szólók, a lüktető slap-témák és az üveghangos simogatások remekül illeszkedtek a többiek sokszínű előadásmódjához.
G. Szabó Hunor globális dobjátéka – nem nagy túlzás – szinte minden kort és kontinenst felvonultatott, méghozzá sajátos módon. Ezek nem egyszerű dobkíséretek voltak, hanem zenei ráérzések. Rockos kettőnégy, swinges szöszmötölés, idegi problémákat okozó free-jazz, kavicskemény drum’n’bass, páratlan ütemű reggae, ethno-lüktetések és ezek átfedései hol finomítva, hol keményítve. Dobolása közbeni alapozása basszusgitárral, valamint analóg szintetizátorhangjai bizonyítják, hogy szerves része az egész előadásnak.
A színes és fordulatokban gazdag muzsika egyik száma számomra – Shakespeare-ről lévén szó, stílusosan – a kelta mondavilágbéli tündértáncok meséinek hangulatát hozta, míg egy másik a már említett unplugged súlykolás, egy harmadikat elektronikusan kódolt robotzene jellemezte. És mindez a nagy 16. századi drámaíró-költő szonettjeivel, aki jelen elhangzott műveit annak idején W.H.-nek ajánlotta, akinek személyét azóta is homály fedi. Nem kell tovább kutatni! Nem vitás, hogy Shakespeare ennek a négyszáz évvel későbbi zenekarnak ajánlotta lírai sorait feldolgozásra.
Véget nem érő vastaps bizonyította, hogy nemcsak engem varázsolt el a zenekar. Évekkel ezelőtt hatott meg annyira zenei előadás, hogy koncert után rögtön meg is vásároljam hanganyagukat. Márkos Albert csellista közben elmondta, hogy 1986-ban pattant ki az ötlet a fejéből, és azóta szerette volna létrehozni ezt a formációt, amely stílusosan Shakespeare szonettjeinek első kiadásának 400. évfordulójára dedikált koncertlemezükkel debütált.
