Akiket a színház nemcsak mint időtöltés érdekel, hanem fontosnak tartják megérteni, hogy mi végre van ez az intézmény a világban, azoknak jó alkalmat kínált erre a várszínház Peter Brook Warum, Warum című monodrámájának bemutatásával. Warum, annyit tesz magyarul, hogy „miért”, s ennek megfelelően a zürichi Schauspielhaus előadása ezt a kérdést feszegeti. Az 1925-ös londoni születésű Brook ismert név a színházi szakmában, a Királyi Shakespeare Társulat rendezőjeként a nagy drámaíró sok művét vitte színpadra sajátos felfogásával, átalakítva korunk Shakespeare-ről való színházi gondolkodását. Dolgozott London, Párizs és New York színházaiban, operaelőadásokat is rendezett, filmjei közül jelentősebbek például a Legyek ura, a Marat/Sade, vagy a Lear király. Színházi témában számos könyve, publikációja jelent meg.
A töprengés kiindulópontja az a szöveg összeállítás, amelyet Peter Brook és Marie-Helene Estienne készített, szemezgetve a modern színház megteremtőinek nagy alakjaitól, de szerepelnek benne részletek a 14-15. századi japán színész-írótól, Zeami Motokiyo-tól, és természetesen magától Shakespeare-től is, a Hamletből és a Lear királyból. A színpadi környezetet, amelyben a színésznő, Miriam Goldschmidt megjelenik, puritán eszközökkel teremtették meg, némi fény, egy szék, egy ajtókeret, egy tükör, egy kis pad és egy képkeret a kellékek összessége. A színészi játékot egy különleges, „hang” nevű fém hangszer hivatott aláfesteni, amelynek megszólaltatója Francesco Agnello. A hangszer titokzatossága, hangzásának egzotikuma jól szolgálja az el-elbizonytalanodó töprengés atmoszférájának megteremtését.
Ha a puszta térben, a csupasz színpadon megmozdul egy ember, és ezt figyelni kezdi egy másik, akkor a mester szerint együtt van minden, ami fontos ahhoz, hogy a színházi aktus bekövetkezzen. Bepillantást engedett a színészet kulisszatitkaiba, az alkotás, a rendezés folyamatába. Megtudhattuk, hol csípi meg magát a színész, ha igazi könnyeket szeretne ejteni, és miként hal meg a színpadon, hogyan kell egy dívát alakítani, milyen nehéz a félelmet hitelesen megjeleníteni. Mindenesetre a szerző a színházat, mint az irodalom hordozóját határozottan elveti, inkább azt hangsúlyozza benne, ami érzékeinken túli, nehezen megfogható. A darab hangulata mintha azt sugallta volna, hogy Brook az Erzsébet királynő korabeli színház iránt érez vonzalmat. Ezzel együtt a „Miért?”-re nem kapunk tőle választ, kereste az értelmét annak a művészetnek, aminek egész élete sok évtizedes munkásságát szentelte, de végül nem lyukadtunk ki sehová. Ki-ki távozva a várudvarból – fülében a „hang” furcsa hangjával - tovább mélázhatott a látottakon, hallottakon.
A közönség megtöltötte a vár színpadát és csak néhányan nem bírták végig az „intellektuális gyűrést”. Miriam Goldschmidt szuggesztív, a közönséghez is odaforduló, közvetlen humorral fűszerezett játéka végig lekötötte a publikum figyelmét. Sajnos a magyar szöveg megjelenítése nem mindig haladt együtt a színpadon elhangzottakkal és a fénybetűk olvashatósága sem volt kielégítő, ezen a technikán még van egy csöpp javítani való. A kellemes nyári est méltó befejezése volt a francia anyanyelvű Francesco Agnello rögtönzött kis koncertje és hangszertörténeti ismertetője a torony alatt. A népes és hálás alkalmi közönség megtudhatta, hogy a talányos zeneszerszám a trinidadi cserép hordódobból fejlődött ki, s mai változata hatféle fémből készült. A művész és hangszere kapós, mert a nyár szinte minden napján van fellépése Európa különböző fesztiváljain.
