Domokos Imre Gergely
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Életének 88. évében megpihent Domokos Imre Gergely igazgató úr, Tanár Úr, a gyulai képzőművészet megkerülhetetlen mentora. Negyedszázadot az I. Számú Általános Iskola élén töltött el. A szívből jövő, emberséges és tartós tudást közvetítő nevelés lelkes támogatója volt. Több száz értelmiségi és még több szakember vagy művész köszönheti neki, hogy elindult az élet rögös útjain. 1994-ben ment nyugdíjba, de azóta sem pihent sokat, hiszen hihetetlen gondoskodással, meleg szeretettel szervezte családtagjainak az összejöveteleket. Három gyermek tisztes felnevelése mellett mindig igyekezett egyenlő mértékben figyelmet fordítani unokáira, és ennek hála, még élvezhette dédunokái mosolyát is. Teljesen megérdemelten, hiszen mindig olyan tiszta lélekkel, olyan intenzív és barátságos kisugárzással rendelkezett, hogy magam sem tudtam másképp szólítani az elmúlt közel 30 esztendőben, minthogy „A Papa”. 2018-ban még átvehette a vasdiplomáját, a Városbarátok Köre egy életmű-kiállítással, majd pedig József Dezső-díjjal köszönte meg a Gyula város művészeti kultúrájáért tett erőfeszítéseit. A kiállítást akkor büszkén nyitottam meg. Most nem tudok könnyek nélkül visszaemlékezni Papa életére, amelyről oly sokat beszélgettünk, amikor 2017-ben mélyinterjút készítettem vele a Gyulai Hírlapnak.
Domokos Imre Óváriban nőtt fel, onnan járt be négy éven át a fiú polgári iskolába. Amikor az édesapja hazatért a hadifogságból, a reményteljes fiú a remetei tájtanítóképzőbe iratkozott, majd innen került 1948-ban a Szegedi Pedagógia Főiskola földrajz-rajz szakára. A szakmai alapok megszerzésében a legendás, tanszékalapító Vinkler László professzor úr volt nagy segítségére. Szegedről Csökmőre vezetett az út. Az 1953-1957 közötti időszak a tanárrá érés korszaka volt. Imre bácsi itt lett először iskolavezető mindenre kiterjedő figyelemmel. 1957-ben tért haza. Korai házassága magával hozta a családbővülést. Feleségét, Csirike nénit is generációk ismerték, tisztelték és szerették. Imre bácsi született pedagógusként 1960-1970 között az „Egyes” iskola igazgatóhelyettesi posztján tudatosította, hogy a pedagógiai nevelés egy komplex folyamat, amelynek nem csak az értelemre, hanem az érzelmekre és érzékelésre is hatni kell. Így igazgatóként (1970-1994) már egy értékteremtő iskolát és olyan elkötelezett pedagógusi kart alakított ki, amelynek fontos volt a művészet és a testnevelés. Az egykori iskolája sorsa nyugdíjas éveiben is kitartóan foglalkoztatta, ki nem hagyott volna egy-egy találkozót, megemlékezést.
Imre bácsi sosem tartotta magát művésznek, hanem „csak” rajztanárnak, aki pusztán az önigazoláshoz használja a művészet egyes ágait. Eszköztára gyakorlatilag a formák és technikák elsajátítását szolgálta, de ennek elsajátításához sosem járt művésztelepekre, hiszen azok befolyásolták volna a környezetfelfogását. Rendszerezni akart, de sosem önös érdekből, hanem hogy a már megtanultat tovább tudja adni, ahogyan egy magvető szórja el a zabszemeket, ez volt az Élete: a nevelés. Művészete sosem volt sorolható egyetlen irányzathoz sem, ő maga a klasszicizmus felé hajlónak nevezte alkotásait. Ennek oka, hogy letisztult, pontos formákat, érthető ábrázolásmódot használt. Központi helyet foglalt el életművében a Kubikos rézmetszet, amely méltón adja vissza azt az utat, amelyet Papa bejárt. Ott a teher, amelyet cipelni kellett, ott a kacskaringós út, amelyen végig kellett menni, de ott az emelt fej is, amely a célt látva tudatosan haladt előre, hogy sorsát beteljesítse.
Drága Papa, minden családtagod és a Téged ismerő, tisztelő és szerető gyulai polgárok nevében búcsúzom Tőled egy örökérvényű bölcsességeddel: „Azt üzenem tehát, hogy a fiatalok ne veszítsék el a hitüket, és továbbra is hangsúlyozom, hogy a szülőkön kívül a tanár az, aki emberségről példát adhat, és megteremtheti azt a harmonikus légkört, amelyben a nebuló felnőtté érik. A felelősség nem kevés, de a siker messzemenően közös. Ez lesz a legnagyobb feladat. Egy értékválságban szenvedő világban újra szabadon, ugyanakkor felelősséggel gondolkodó közösséget építeni.”
Ezeket a szavakat kell végérvényesen tudatosítanunk, ezt az utat kell tiszteletteljesen követnünk, ezt az örökséget kell alázatosan tovább vinnünk!
Köszönjük, hogy éltél, hogy alkottál, hogy tanítottál, hogy velünk voltál! Nyugodj békében és fesd meg feledhetetlen mosolyod az égi vászonra is!
