Ezúttal a reggae zene szerelmeseinek kedveztek a Gyulai Várszínház szervezői. Magyarország első eredeti nyelven megszólaló, jamaikai stílusú zenekara, a Riddim Colony koncertjét élvezhettük a Kamarateremben.
A reggae zene őshazája a közép-amerikai szigetország, Jamaica. A karibi ország jórészt afrikai rabszolgák őseiből tevődik össze, akik a múlt század közepén érték el függetlenségüket az Egyesült Királyságtól. Jellegzetes angol nyelvük, a rasztafarista vallási mozgalom, raszta-hajviselet és a szó szerint színes lakosság nagyban hozzájárultak e különleges, a ska-ból kialakult életérzés és ezen belül a reggae muzsika különlegességéhez. Zenei alapja a taktusok közötti lassú, szaggatott és hullámzó gitárritmus, amelyek közé a dobos gyakran üt egy harmadik ütemet. Szövege nagyrészt szerelemről, szeretetről, szexualitásról, hitről és társadalombírálatról szól. A stílust a fiatalon elhunyt, jamaicai félvér énekes, gitáros, szerző és emberjogi aktivista Bob Marley tette közkedvelté világszerte, aki többek között a rasszizmus és az erőszak ellen vívott küzdelmet dalaival.
A magyar Riddim Colony együttes 2005-ben alakult, hogy a jamaikai hagyományokat tiszteletben tartva felfrissítse a műfajt, többek között játékuk változatosságával, kemény „riddimszekciójával” (rhythm=ritmus) és energikus előadásmódjukkal. Ebből következik, hogy szinte csak saját szerzeményeket játszanak, egy-két feldolgozásuk is inkább saját szájízű örömzene. Műsorukat bemutatják itthon és külhonban egyaránt, 2009-ben meghívást kaptak a vezető európai reggae-fesztiválra, az olasz Rototom nagyszínpadára, ahol mint az egyetlen kelet-európai banda voltak jelen. Idén készül második lemezük. Ízlésesen látványos és egyelőre még elég kevés információt hordozó, vadonatúj honlapjukon jobban megismerhető a formáció. ( www.riddimcolony.hu )
Koncertjük előtt egy kis rövid ráhangolódás gyanánt a Roots Rock Reggae filmből vetítettek le egy majd negyedórás részletet, ami a piciny karibi szigetországban folyó zenélésről és a hátterében meghúzódó ínségről, gettólétről szólt. A képsorok jóvoltából bepillanthattunk a szegényesen felszerelt korabeli stúdiók és zenekarok életébe. Megláthattuk, honnan indultak a reggae filmben szereplő nagyok, például Jimmy Cliff, vagy Bob Marley.
Negyedórás átszerelés után a Riddim Colony nem játszott tovább a türelmünkkel, azonnal belecsapott a húrokba. A csapat mozgalmasan és technikás fordulatokkal játszotta e stílus több válfaját, például a roots-ot, vagy a modernebb hangzású dancehall-t. A több énekessel és fúvósszekcióval (trombita, szaxofon, pozán) is megáldott dob-gitár-basszus-billentyű alapok betöltötték a teret, tökéletes hatalommal uralkodva az időszakos csend felett. A tíz zenész által és sok hangszerből előjövő, kidolgozott zenei tömb hozzáillő társa volt a pozitív kisugárzású, életerős énekes frontembernek, aki eredeti jamaikai (angol-patois) nyelven adta elő a dalokat. Hogy könnyebben értsük, érezzük a tartalmat, a számok közötti szünetekben és többször a kántált refrének között is elmondta a szövegek és zenéjük főbb mondanivalóit. Némely strófák embertársaink, a nők és Isten iránt érzett szeretet, tisztelet mellett („Only Love”), mások az agresszió és természetközömbös önpusztítás ellen szóltak. Közben folyamatosan mozgott a színpad és hullámzott a zene, amelyek az énekessel egyetemben táncba hívták a hallgatóságot. (Talán a hirtelen jött zimankó és az önmaga kis számától megszeppent közönség így is csak nagy nehezen perdült táncra.) A koncert vége felé az egyéni stílusukban eljátszott Survivor: Eye of the tiger című dal (a Rocky című film betétdala) tárt elénk még zenei poént. A visszahívás után, az énekes által – a táncos hangulat fokozásaként – néhány, erre a zenére jellemző tánclépést sajátíthattunk el és próbálhattak ki a táncoslábúak.
Ilyen tartalmas estéket kellene nyáron (is) átélni Gyulán, amikor a szórakozni vágyó lelkek szívesebben mozdulnak ki az igényes élőzenéért és talán a jamaikai reggae-feeling is könnyebben átérezhető szabadtéren, 30 fokban…
