Kerecsényi László egykori várkapitány emléktáblájánál idén Alt Norbert alpolgármester helyezett el koszorút
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„Nem tudom, vitézek, szívemnek fájdalmait jelentsem-e előtöttök, vagy pedig méltó indignatióra s bosszúságra gerjesztett elmémet adjam előtökbe?”. II. Rákóczi Ferenc szólt így összegyűlt seregéhez Gyömrőn, a Mánya-réten 1705. július 3-án. A szabadságharcos fejedelem szavait Beszterczey Attila rendezvényszervező idézte fel az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. által szervezett szeptember 2-i megemlékezésen.
Az idő átértékelte a várvédők szerepét
Beszédének megtartására Varga Zoltán kérte fel Alt Norbertet, Gyula város alpolgármesterét, aki bevezetőjében így fogalmazott: ha a vár környékén ma szétnézünk, nem a harc és a háborúskodás, nem az eszeveszett öldöklés jut eszünkbe. Amit látunk, kellemes és pihentető, a rend és a szórakozás lehetőségeinek együttese, mindezt Gyula városa az elmúlt évtizedekben alakította ki magának, polgárainak és az idelátogatók fogadására.
Ám nem volt ez mindig így, mutatott rá az elöljáró. 451 évvel ezelőtt ezen a területen tüzek égtek, oszladozó holttestek feküdtek szerteszéjjel, a levegő telve volt a füst, a korom és az alvadt vér szagával. A vár körül felállított török tábor, a zsákmányra kiéhezett, idegen nyelven ordibáló 30 ezer fős sereg, a részükre számolatlanul rendelkezésre álló hadifelszerelés látványa egészen dermesztő lehetett. A tisztségviselő emlékezetett arra, hogy a két hónapon át tartó elkeseredett küzdelem az egyik leghosszabb ideig tartó várvédő hadművelete a magyar történelemnek, önmagában is emberfeletti teljesítmény.
Alt Norbert aláhúzta: a gyulai vár elestét sokáig nem értékelték kellőképpen, csupán azt hangsúlyozták, hogy a várat a magyarok feladták. Az idők során azonban bizonyosságot nyert, hogy ez a megállapítás korántsem helytálló, hisz Kerecsényi László várkapitány azt remélve döntött az elvonulás mellett, hogy szabadon bocsátásuk után folytatni fogja a törökellenes harcot.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A történelem nem azonnal szolgáltat igazságot
Szeptember 2-a a gyulaiak számára az üres ígéretek, a csalárdság és a cserbenhagyás napja, nyomatékosította az alpolgármester. A 451 éves történet mindmáig tanulságos példa számunkra, azt üzeni, hogy csak magunkra számíthatunk. A történelemnek azonban van egy nagyon furcsa tulajdonsága: nem mindig azonnal szolgáltat igazságot, gyakran több nemzedéket átölelve vesz elégtételt szereplőin.
– Az, hogy mi ma itt állunk, elégtétel a kioltott életekért, bizonyosság a holtak emlékének, méltó öröksége azoknak, akik az erőd falainál lelték halálukat. Kerecsényi vére nem folyt ki hiába, hisz az idegen megszállásnak véget vetett, az élet, ha nehezen is, de visszatért, és utat talált magának az utódokban. Kitartásának, bátorságának köszönhetően a szétvert, tönkretett vidék is újjáépült – mondta Alt Norbert.
A várvédők küzdelme súlyos örökség, folytatta ünnepi beszédét a tisztségviselő. Kötelez bennünket ennek a földnek és a várnak a tiszteletére, a hozzá fűződő ismeretanyag és érzelmi kötődés méltó továbbadására. Ez az örökség napjainkban új értelmet és hangsúlyt kap. Nem lehet nem észrevenni a történelmi párhuzamot a mai kor eseményeivel. A 21. században ugyan nem puskákkal és ágyúkkal vívjuk csatáinkat, a harc a nyugati vezetők által segített, anyagilag is támogatott etnikai és vallási alapú lakosságcserékben nyilvánul meg. Ezt nevezik európai értékmentésnek és emberi jogok védelmének.
– Legyünk hát éberek, legyünk résen, mert ha valaki ezen a földrészen tudja, mit jelent az életért való állhatatos küzdelem, a nehezen kivívott szabadság, a vérrel és végtelen szenvedéssel megőrzött európai keresztény kultúra, azok épp mi, magyarok vagyunk – jelentette ki Alt Norbert.
A történelmi gyulai egyházakat Pápai Attila evangélikus lelkész és Tracsek Oszkár római katolikus káplán képviselte a történelmi helyszínen, mindketten imát mondtak a hősök lelki üdvéért. Kerecsényi László egykori várkapitány emléktáblájánál idén Alt Norbert alpolgármester helyezett el koszorút. Szabó Árpád hagyományőr díszlövései után az idei megemlékezés a Szózat eléneklésével ért véget.
