Petróczky István
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Együtt nőttünk fel; ötvenöt év szoros, szinte testvéri barátsága köt össze bennünket, és ilyenkor leginkább hallgatni lehet. Mert nehéz a szű, a szív, akár az övé, amely őt most elhagyta. Pedig „csak a szíve gyalogolt” – ahogy kedves költőnk mondta barátjától búcsúzva; mindenfelé zakatolt az övé is, oly sokféle irányban, hogy e szív röptéit alig tudjuk számba venni.
Halálhírének bizonyosságát kis és nagyobb közösségek a legnagyobb megdöbbenéssel vették, hisz olyan tagja, öntudatos polgára volt ő szűkebb és tágabb és környezetének, amilyet legjobb álmainkban szoktunk elképzelni. Mint aki az Evangéliumot olvassa, és soha nem szól hamis hangon felőle, és tanításaival, mint a legszentebb hagyománnyal él együtt. Mindenki tudta, hogy köztiszteletben álló személyiség, és mindenki tudta, hogy figyelmes, kedves, önzetlen, elvhű és adakozó ember is, aki ahol tud, segít.
Mindenekelőtt orvos volt – felejthetetlen emlékű édesapja munkáját folytatva egy fél város lelkes, kitartó és együttérző gyógyítója. Élete utolsó napján, a halál előtti órában is fogadta és ellátta betegeit. A debreceni egyetem orvosi karának elvégzése, 1975 óta körzeti és házi vagy családi orvos volt – és maradt is. Mégpedig nemes hivatású orvos, „doktor bácsi”, aki e nemes mesterség régi és klasszikus fajtáját eleveníti meg: aki együtt él betegeivel, és akire bármelyik pillanatban, éjjel-nappal számítani lehet. Nem zárt be senki előtt semmilyen ajtót, több mint négy évtizedig azonnal és örömmel rendelkezésre állt. Jó néhány életpillanatban láthattam, amint váratlanul keresték, hívták, segítségét kérték és ő zokszó nélkül vette az orvosi táskát és ment. Ment – reggeltől estig járta a betegeket, olykor időzavarokba esve, de mit számít ez, mert jól tudta, hogy a védtelen, gyenge, gyámoltalan és kiszolgáltatott ember testi nyavalyája mellé a lelkét is legalább ekkora odaadással kell gyógyítania. Mindenkihez volt egy-két érvényes és személyre szóló szava, és ez volt az ő legnagyobb „fegyvere”. Az őszinte figyelem és beszéd. Szakmai tudása, kiváló diagnózisai és hosszú praxisa mellett tudta, hogy mit jelent az egész-ség, ezért egészben ismerte és értelmezte az embert, jól tudván, hogy e földtekén nem csupán romlandó anyag vagyunk, por és hamu, hanem szellem is, és mindannyian, válogatás nélkül, egyedi és összetéveszthetetlen lélekként szomjazzuk a nekünk szóló üzenetet.
Önzetlen, példásan odaadó családapa volt – nehéz családi megpróbáltatások mellett összetartva saját és testvére családját. De én soha nem hallottam tőle zokszót vagy panaszt: erős, kiküzdött hite, az Istenben való végtelen bizalma és hozzá való szeretete nem engedte. Családi életében is a régi pater familiarist, a bibliai, felelősségteljesen irányító apa személyét idézte; követve ebben is édesapja erkölcsét és hagyományát – aki nemcsak minden apróbb és nagyobb részletet képes áttekinteni a nevelés és a család ügyes-bajos dolgainak irányításában, hanem előre tervez és alapít és építgeti azt. Gyermekei sorsát odaadó figyelemmel navigálta és segítette, szívében mindenki helyet kapott. Öröm volt látni az unokáik iránt való előbb féltő és aggódó s most már boldog nagyszülői ragaszkodásukat – az „ikreket” megújuló szeretettel és odaadással nevelték. Erős oszlopa volt egyházának, a gyulai református gyülekezetnek, amelyet egész lelkével szolgált s ahol gondoskodó és patrónus presbiter volt; a legutolsó karácsonyi istentisztelet végén sem felejtette el szerény büszkeséggel kérdezni: láttad-e már a felújított orgonánkat? És amikor annak jött az ideje, nemes szívű gyulai patriótaként a legjobb civil hagyományok által vezérelve városatyai szerepet vállalt, miként a gyulai városi kórusnak mindmáig lelkes szervezője és tenorja volt. És öregfiúként is kiváló futballista, aki egészen az orvosválogatottságig vitte.
Együtt indultunk valaha öten, fiúk, barátok, mint a mesében – mára hárman maradtunk. Pénzes Feri után most őt szólította magához az Úr, és fájdalmas hiány marad utána. De nem csupán régi barátaiban. Halálában hát ne magunkat sirassuk, mindenekelőtt köszönjük őt a Teremtőnek, mert öröm és áldás volt vele élni – együtt a világra tekinteni, felnőtté válni, gyermeket nevelni és okosan diskurálni. Közben kirándulni, futballozni, együtt vacsorázni, pincét tervezni és közösen énekelni. De mindig a biztos tudásban, hogy örökre mellettünk van.
Drága Pisti, legyen neked könnyű a föld!
Ambrus Lajos
Egyházashetye, 2016. január 7.
