Ide jön a szöveg....
Fotó: Gyulai Hírlap
Ne ítélj túl keményen /ismeretlen szerző/
Majdnem ötvenéves barátság kötött minket össze, amelynek a zene volt az alapja. Az 1960-as évek változásai a filmben, irodalomban, az öltözködésben örök, közös élmények maradtak.
Emlékek: Dübögő, Komló, a strand, a szanazugi bulik, a Kaszinó, akarom mondani: Jókai a Lélu and the Strangers együttessel. Büszkén örökké bennünk maradt az országos hírnév, a Ki mit tud?, a szépen és becsülettel megszerzett ezüstérmet érő második hely…
A „teenager” kor elmúltával az élet szele szétfújt minket. A család és a gyerekek nevelése, a napi teendők mellett is találkoztunk, beszélgettünk néhány percet. Cike (mert barátai egész életében csak így hívták) ilyenkor mindig mondott egy aktuális sztorit. Nevettünk. Mindig témát adtak a csajok, a régi idők zenéi. Volt mire emlékeznünk.
Az utóbbi időben, a Lélu együttesről készülő könyv kapcsán többet találkoztunk. Beültem nála a nagy fotelbe (ölemben rögtön ott volt a két macskája) és dumáltunk. Sokat segített a kutatásban, a könyv írásában. Ilyenkor persze 40 évet is fiatalodtunk…
Aztán elért a hír, ami nagyon megrázott. Tudtuk, hogy nagy a baj, mégis bíztunk a csodában.
Nem volt könnyű ember, de aki jól ismerte, az tudta, hogy aranyból van a szíve. Ha egyetlen nadrágja maradt, azt is odaadta volna annak, akinek nagyobb szüksége volt rá.
Cike, hiányozni fogsz. Gyula üresebb lett nélküled.
Dotykás (Székely Árpád)
