Digitális tábla, számítógép és „EU-konform oktatási intézményi struktúra” nélkül, krétával, körzővel és vonalzóval – szép, helyes, magyar beszéddel - ragadott minket magával a matematika, az ésszerű, logikus gondolkodás, a megértés és az emberi minőség világába. A kádárizmus éveiben, 1967 és ’71 között, a gyulai (akkor Erkel Ferenc nevét viselő) gimnáziumban, más tanárainkkal együtt, ő is azon fáradozott, hogy egyszeri lehetőséget kaphassunk az egyszeri élettől, küldetésként megválaszolni a költői kérdést, Nagy László után szabadon: „S ki viszi át fogában tartva a Tudást a túlsó partra!”. Ablak nyílt akkor számunkra társadalmi méretű cellánkból az európai szellemi tájképre.
Orvosok, vállalkozók, mérnökök, hegesztők, fizikusok, boltosok, pedagógusok, ügyvédek, vegyészek és – a történelmi korszak általi különös kegyelemből – kényszerűen, megélhetési informatikusok, menedzserek és hasonlók lehettünk, jó néhányan feladva álmainkat, elfogadva a lehetőségeket. Gyerekeket és unokákat neveltünk, nevelünk, és ma már tudjuk (Nem, soha nem késő!): emberré válásunkat a szüleinknek, a nagyszüleinknek és a tanárainknak köszönhetjük. Itt vannak ők velünk: a gondolatainkban, a szavainkban, a tetteinkben, a tévedéseinkben, a lelkifurdalásainkban, a gyermekeinkben és az unokáinkban.
Érettségi vizsgánk után dr. Sümegi László tanár úr a debreceni egyetem adjunktusaként is tanári hivatásának élt: oktatott, kutatott, jegyzeteket, könyveket írt és azon dolgozott – ami ma is a legfontosabb lenne –, hogy a középiskolákba minél jobb tanárok kerüljenek. Rettentő családi tragédiák sem törték meg, gondolkodott és dolgozott, míg a betegség le nem győzte.
„A matematikában a legnehezebb dolog tudni, hogy mikor kell abbahagyni.” – hallottuk tőle igen gyakran, négy éven át. Annak idején, gimnazistaként, nem gondolhattuk, hogy az aforizma bölcsességének jóval tágabb az „értelmezési tartománya”, továbbá arra sem gondoltunk akkor, hogy talán nem is mi magunk döntjük majd el, mikor hagyhatjuk abba, hogy mikor KELL abbahagyni.
Földi valójában eltávozott közülünk, nyugodjék békében, de abban a gondolati világban, amelybe ő vezetett be minket, szelleme velünk marad. Sok-sok feladat megoldása vár még ránk, segítségre van szükségünk. Manapság nagy a hiány olyan minőségű tanáremberből, mint amilyen Sümegi tanár úr volt. Majd’ félszáz esztendő múltán, Reményik Sándor aggodalma aktuálisabb, mint valaha: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát! ”
Tanító volt, a szó egyszerű és legnemesebb értelmében. Nem csak szavakkal adta át, amit át kellett adnia: volt stílusa, tartása, tekintélye, és persze mindig munkaköpeny és nyakkendő – az egyetemen is, a rongyosabbnál rongyosabb farmernadrágok és a rombolóbbnál is rombolóbb eszmék idején is.
Tudta, hogy a „profit” csak emberöltő múltán érkezhet – mindig megkésve -, valaki másnak, ebben a kihalófélben lévő hivatásban. Ezért is érte meglepetésként, hogy egyikünk, érettségi találkozón, az osztályteremben, megköszönte neki mindazt, amit értünk tett. Köszönjük a nevelést, a szerető szigort, a tanulni és tanítani tudás képességét, a klasszikus európai műveltséget, a bölcsességet, az emberséget és a még ma is rejtélyes, a jövőbe, a jövőnek, a nekünk küldött üzeneteket! „Nem tudom, hogy értjük-e?” – kérdezgette naponta, magyarázatai közben. Igen, Tanár Úr, kezdjük érteni.
Sit tibi terra levis! – Legyen neked könnyű a föld!
Egykori tanítványai
