Jó példa erre a bennünket, gyulaiakat is közelről érintő saját helyőrségünk, az 1938-ban felállított 20. határvadász-zászlóalj története. A mintegy ezer és négyszáz fős hadilétszámú alakulat, köztük több száz gyulaival, a városban hosszabb-rövidebb ideig szolgált ötven-száz főnyi altiszti és tiszti állományával jószerint mára mindenestől kikerült a közemlékezetből. A városi múzeum polcain ott pihen senkitől nem háborítva – ugyan ki mástól, mint – egy volt békéscsabai és a szlovák lakosságcserével Komáromba áttelepült tisztestől származó feldolgozás. A naplója alapján összeállított, térképekkel kiegészített munka ez, amelyhez további szerző is csatlakozott.
Tehát a zászlóalj harci útja 1944 májusától november végéig az északkeleti Kárpátokban a csapattöredékeknek más alakulatokba való betagolásáig követhető. Ezen értékes forráson túl további munkákban is szerepel zászlóaljunk egy-egy félmondat, félszavas megjegyzés erejéig, jórészt testvér-csapattestével a 31. battonyai határvadász-zászlóaljjal együtt, mint az orosházi 66. határvadászezred része.
A 21. pót-határvadászzászlóalj ellenben egész a legutóbbi időkig kevésbé volt szerencsés, hiszen hol a tordai csatában, hol az Arad–Pálos hadműveletben szerepeltették érintőlegesen. Ezt, az állománytábla tanúsága szerint is gyengécske pótalakulatot a gyulai helyőrségben visszamaradó pótkeret állíttatta fel, felhasználva a két határon szolgáló portyázó századát is. Az augusztus végi román határprovokációk idején már ez a pótzászlóalj biztosította a gyulai határszakaszt, majd részt vett a végül szeptember 13-án meginduló támadásban a IV. magyar hadtest keretében. A szakirodalomban Öthalomnál, a veszteségadatok szerint Világosnál.
Hogy pedig a tordai alkalmazás mellett kardoskodóknak is igazsága legyen: az orosházi 66. határvadász-ezred pótteste augusztus 3–24. között Biharpüspöki–Nagyvárad térségében sebtében felállította a 66/I. és a 66/II. határvadász-zászlóaljat a saját, tehát a 33. és a 20. határvadász-zászlóaljak tartalékosaiból és pótkereteiből. A veszteségadatok szerint a keretet erdélyi és dunántúli tisztesekkel is megerősítették.
Az itt felvázoltak alig néhány éve elfogadottak a szakirodalomban, holott, ha valaki a köztünk élő, hajdani részvevőket kérdezte volna, ők akkori beosztásuk, rangjuk szerinti tájékozottságukkal megválaszolták volna feltett kérdéseinket. De hát most, a huszonötödik órában, amikor csaknem pontosan hetven év múltán a legfiatalabbak is túl vannak a kilencvenen, ugyan kihez fordulhatnánk kérdéseinkkel?
Nagyenyed felől északi irányba autózva, mondjuk délidőben, majd leereszkedve a Létom-hegy északi lejtőjén, elénk tárul Aranyosszék. Balról a Tordai-hasadék, szemben Torda füstokádó gyárkéményei és a dombokról a Keresztes-mezőre lefolyó házrengetege. Ezek a dombok aztán úgy száz méter magas falként folytatódnak ívben a keleti láthatárig, ahol a lábunknál kanyargó Aranyos beletorkollik a Marosvásárhely felől ide érkező Marosba. Itt a dombfal keletre fordulásánál fekszik Hadrév, a pár száz lelkes román, cigány, százfőnyi református magyar lakta falu. Adatmorzsák gyűjtögetése közben jutottam el odáig, hogy az itteni dombokat védte heteken át a 66/II. határvadász-zászlóalj.
A magyar királyi honvédség veszteséglistája bő évtizede könyvalakban és interneten is elérhető. Név, születési dátum és lakhely, rang, alakulat, halál oka, helye, ideje, eltemetés stb. Hatalmas adathalmaz, és a nyilvánvaló elírások, pontatlanságok ellenére értékes forrás. Aki szán rá időt, különböző szempontok – pl. alakulat, származási hely, a hősi halál helye, ideje – kigyűjtheti és csoportosíthatja a több tízezernyi közül az őt érdeklő neveket. Furcsa, nyomasztó elfoglaltság; megelevenednek a rubrikák: tragédiákká, felemelő és keserű sorsokká válnak. A magyar csapattörténetek szinte teljes hiányát az utóbbi évtizedekben megjelent változó színvonalú naplók, szépirodalmi indíttatású kiadványok mellett ezek a veszteséglisták is pótolják.
Efféle meggondolásból kezdtem kigyűjteni a jórészt Békés megyei kiegészítésű határvadász alakulatok veszteséglistáit. A 20. és 31. határvadász- és a 20. és 31. póthatárvadász-zászlóaljét, a 66/I., 66/II. határvadász-zászlóaljét. Az így nyert adatok jól megegyeztek hely, időpont vonatkozásában a más töredékes forrásból nyert adalékokkal. Volt persze olyan adat is, amely eltért tőlük, de jórészt kiegészítő vagy pontosító jelleggel bírt.
A 66/II. határvadász-zászlóalj állományából negyven főről sikerült adatokat találni. A Hadrévnél fogságba esett mezőgyáni honvéd kivételével valamennyien elestek 1944. szeptember 5. és október 4. között. Közülük 36-an Hadréven és közvetlen környezetében. Tudott, hogy állóharcok idején inkább van idő és mód a veszteségek számbavételére, jelenteni, adminisztrálni. Ha viszont meglódul az arcvonal, akár támadás, akár visszavonulás miatt, nyilván akad sürgősebb elfoglaltsága a parancsnoknak, századirnoknak, tábori lelkésznek. Egy alakulat – úgynevezett – véres veszteségében az elesettek számát háromszorosan, négyszeresen szokta meghaladni a sebesülteké. A hadifogságba esők, valamint az eltűntek száma további adatként jelentkezik, és úgy tartják, arányuk a csapatmorál fokmérője.
A veszteségekről egyetlen további adat szerint: a zászlóalj szeptember 14. és 19. között harcos állományának egyharmadát veszítette el, köztük parancsnokát, Majoros István őrnagyot, aki 19-én halt hősi halált. Szeptember 20-án a zászlóalj 490 harcképes katonát számlált. Kis fejszámolás: a 740 zászlóalj eddig mintegy 245 főt veszíthetett. A laikus érdeklődő a fenti elérhető adatok egybevetésével, néhány korabeli térképet kiterítve, nyomon követheti a mi sebtében, néhány nap alatt a „gurtnis hadsereg” részeként felállított alakulatunk kurta hadiútját.
A gurtnis hadsereg kifejezés okán engedtessék itt meg egy kis kitérő A háború előrehaladtával nálunk is – a többi hadviselő országhoz hasonlóan – az állam az élet minden zugába benyomult, hogy a nyersanyaghiányt ellensúlyozza, a meglévő javak elosztását szabályozza. A M. Kir. Iparügyi Minisztérium 1942. március 1-jén megjelentetett Közszállítási Értesítőjében a 6. oldalon a M. Kir. Honvédelmi Minisztérium versenytárgyalási hirdetményét hozza 176 ezer darab kenderheveder deréköv és 70 ezer ugyanilyen derékszíj szállítására. A korabeli kesernyés humor nevezte így a szerényen, pótanyagokkal felszerelt alakulatokat, amelyek ugyan eséllyel vívhattak volna meg egy környező kisantant állam haderejével, de hamarosan már egy világháború közepében, világhatalmak élet-halál küzdelmének sodrában találták magukat.
A később jövők ismereteiével persze ítélkezhetünk. Nyomasztó emlék a hetvenes években is magát jól bíró férfi lángoló átkozódására gondolni, aki fél lábát hagyta Tordánál. Ez év nyárvégén az akkori erdélyi front mögötti eldugott faluban a betegágya szélére kerülő öregecskére, aki véget nem érőn mesélgette a harcok elől kitelepített lakosság kálváriáját a Mezőség sártengerében.
De amikor a magyar honvédek megjöttek! – homályosodik el az öreg szempár. Végül előtalál egy kilencszázhuszas évektől őrzött magyar iskolás könyvlapot egy verssel. Hogy ő máig ezt mondja el magában, ha nagyon el van keseredve. Vagy a hatvanas évek elején munkásőr-lőgyakorlat biztosítására kirendelve, az árnyékban hasalva: hogy ő egészségügyi katona volt a tordai csatában a második páncélos hadosztály utászzászlóaljánál. Hogy a vaddisznó orvos kipofozta az ellátott, könnyen sérült honvédet a fedezékből, visszazavarta a rajvonalba. Alig fél éve pedig egy falu helytörténeti feldolgozásából értesültem, hogy ugyanezt az orvost a Börzsönyben, úgy két hónappal később, a sebesültgyűjtő fészekben az utolsó töltényig védekező magyar vonalat lerohanó szovjet gyalogság sebesültjeivel együtt lemészárolta. Ma egy kereszt áll a turistaút mellett, a lapos mélyedésnél. Talán ennyi is elég, hogy miért kell szólni az akkor éltek viselt dolgairól.
De vissza a 66/II. határvadász-zászlóaljról tudni véltekhez! Többszöri halasztás után 1944. szeptember 5-én hajnalban indult meg a 2. magyar hadsereg támadása. A battonyai keretből felállított 66/I. határvadász-zászlóalj a 7. tábori póthadosztály jobbszárnyán került alkalmazásra. Az Erdélyi-középhegység keleti nyúlványainak átszegdelt mély völgyeiben a harci tapasztalatokkal nem rendelkező alakulat idegenül mozgott. Nyolcadikán a zászlóaljparancsnok helyettest gyávaság miatt letartóztatták. A 66/II. határvadász-zászlóalj keletebbre, a tordai országút tengelyében előnyomuló 9. tábori póthadosztály bal szárnyán indult délnek. Az első elesett honvédje itt , Kolozskaránál nyugszik. A következő néhány napban vélhetően a jelzett alárendeltségben vett részt a gyors előnyomulásban a zászlóalj. A sikert az elemzők a meglepetésszerűen és harci kedvvel előnyomuló magyar csapatok teljesítménye mellett a csekély ellenállást tanúsító erőiket hátsó terepszakaszon gyülekeztető román magatartásnak tudják be. Az Aranyos, majd a Maros átlépését követően a Somogyi-patakvölgy elérését az alakulat két elesettje Magyarforrónál bizonyítja. Keleti szomszédja a 3/6 gépkocsizó-zászlóalj a közelben harcolt. A légvonalban 50 kilométeres térnyerés ellenére a 2. magyar hadsereg az eléje tűzött túlzott célt, a Déli-Kárpátok átjáróinak lezárását nem tudta elérni.
A Havasföldön akadálytalanul nyugatnak tartó szovjet seregek északnak fordulása és a légifelderítés által jelzett feltűnése az erdélyi medencében időben a védhető tordai vonalra történő visszavonulásra késztette a magyar vezetést. A közben a Kisküküllőnél és Nagyenyed előtt megerősödő román ellenállás is ezt a döntést támasztotta alá.
Szeptember 8–12. közötti csatározások és a fokozatos visszavonulás keserű napjaiban a gyengén felszerelt és harci tapasztalatokkal nem rendelkező 9. tábori póthadosztály bal szárnya, a belépő további magyar és német segítség ellenére, „összezavarodva, az elöljáró parancsnokság által nem ismert vonalban harcolt”. Ezért a közben az Aranyost északról kísérő dombvonulaton kiépülőben lévő ellenállási vonal mögött gyülekeztették rendezés és pihentetés céljából.
Feltehetően a 66/II. határvadász-zászlóalj jobb állapotban lehetett, mert a határvadászokból álló és a 2. páncélos hadosztálynak alárendelt – úgynevezett – Tomcsányi harccsoportba osztották be. Legalábbis emellett szólt, hogy az első hadrévnél jelentett veszteségei ez időből, szeptember 14-éről keltezettek. Köztük van Kiss Imre gyulai születésű százados, Haraszti György, Sebestény András gyulai, Berényi Sándor gyulavári illetőségű. Irataik szerint a községben, illetőleg a község temetőjében nyugszanak.
A magyar csapatok akkor az Aranyos–Maros szögletét védték. A szeptember 16-án elesetteket a Hadrévtől északra, a Gellérthegynyi dombvonulaton, jórészt közös sírba temetik. Itt nyugszik Csomós János a Rákóczy utca 11-ből, Gyepes Mihály a Vég utca 37-ből, no meg a Gyulaváriban született Dibi Lajos is. A halál okaként többnyire gyalogsági fegyver lövése szerepel: eszerint a támadók feljutottak a dombvállat védelmezők közelébe. Ezen a napon, az eddig velük szemben álló szovjet csapatok helyére a főirányban Tordánál ekkora már megtépázott román 7. kiképző hadosztály került. A naponkénti tüzérségi tűzcsapások, megismétlődő zászlóaljerejű támadások folytatódtak, amelyek a véres tordai csata balszárnyán is szedték mindkét oldalon az áldozataikat.
Szeptember 18–19-én újult erővel szinte az egész védelmi szakaszon erős tüzérségi előkészítés, betörések voltak. Elkeseredett ellenlökések ezek. A számos elesett között békés megyeiek is fölösen voltak. A feljegyzett halálok jórészt közelharcra utalnak. Az elesettek temetése már a Mezőzáhon települt 9. egészségügyi oszlop által az Ugron-kastély parkjában létesített hősi temetőben történik. Ez a hadtápszolgálat kiépülésére utal, az pedig, hogy a sebesülteket, elesetteket a téli túl kavicsszórásos földutakon mintegy húsz kilométerre tudták szállítani, arra hogy még nem állt be a Mezőséget sártengerré változtató őszi esőzés.
Ekkorra a 66/II. határvadász-zászlóalj eredeti létszámának kétharmadára csökkent, hasonlóan a szomszédságában küzdő 59. határvadász-zászlóaljéhoz és a 26. pót-gyalogezredhez. Tehát 490 fő az ütközetlétszám, pedig szeptember 22–23-án kritikus órák következtek. A döntőnek szánt szovjet–román támadás Tordától keletre 22-én estére kettészakította a védelem főterét viselő 25. magyar gyalog és 2. páncélos hadosztály védelmi rendszerét. Ezen a napon reggel hét óra után tüzérségi előkészítés, folyamatos szovjet csata és bombázórepülő támadások, folyamatos harckocsik támogatta gyalogsági rohamok jellemzik a csatát. A felfogott szovjet rádió üzenetek szerint most már nem csak a visszafutó román, de a saját katonáikat is le kellett lőni. Ezen a napon is kijutott a főtámadási iránytól keletre küzdőknek is. 23-án a német 23. páncéloshadosztály ellentámadásához a szárnyakról is összekapart a vezetés minden mozdítható tartalékot.
Ekkor esett el sok társával együtt Oprics János az Arany János utca 49-ből és Gergely Péter hivatásos őrmester, bicerei illetőségű. Az egyetlen ismert hadifogságba esés is ezen a napon történt. Deák Antal mezőgyáni honvéd eltűntnek lett jelentve. Hadifogságban való haláláról évtizedek múltán az azerbajdzsáni vörös félhold adott hírt.
A következő napok korántsem eseménymentesen teltek, de valamivel kevesebb megpróbáltatást hoztak a lassan az erejük végére jutó védőknek. A megritkult árokszolgálat az arcvonal folyamatos figyelemmel kisérését is alig győzte. A tartalékok teljes hiánya miatt pedig a megújuló ellenséges próbálkozások időnként eredménnyel jártak. A ködös, esős idő beköszöntével a mozgás jószerivel csak bivaly és ökrös fogatokkal volt lehetséges az utánszállításnál.
A 66/II. határvadász-zászlóalj védte frontszakasztól északnyugatra, Egerbegynél egy veszélyessé váló román betörést csak harmadnapra sikerült felszámolni a többi arcvonalszakaszról összeszedett tartalékokkal. Szeptember 29-én jó öt kilométerre Mezőőrkénél esett el Laki Ferenc tartalékos hadnagy, feltehetően a zászlóaljtól kikülönített osztag parancsnokaként.
A légifelderítés is jelezte, hogy eddigre már előrehaladt a szovjet csapat átcsoportosítása a tordai frontról a végül október 6-ra Gyula–Újkígyósnál tervezett átkaroló támadáshoz.
Október 8-át tartják a hősi ellenállást hozó tordai csata befejező időpontjának. Messze nyugaton a szovjet páncélosok a tiszai átkelők előtt, Kisújszállás, Hajdúszoboszló, Nagyvárad előtt álltak eddigre.
A zászlóalj további sorsáról semmit sem tudunk. Talán csak annyit, hogy a kezdeti napokban a többi magyar erő visszamozgását határőrök fedezték. Egyetlen veszteségadat: a gyulai Toldi Károly fejlövéstől Kolozsvárnál hunyt el.
Indíttatást éreztem, hogy egyszer lekanyarodjam a torda-marosvásárhelyi főútvonalról, és a dübörgő járműfolyamból hadrév után, Maroskecénél az egymásból nyíló völgyek mentén az alföldi szemnek hegynek tűnő dombok között felkeressem Gerendkeresztúrt. A kissé is tájékozottaknak nem hangozhat teljesen idegenül ez a falunév. Akár a gyűjtött népdalok, táncok miatt, akár az 1848–49-i szörnyűséges mészárlás okán – kétszáz magyar áldozat, amelyről Orbán Balázsnál is tájékozódhatunk.
A pár száz lelkes román és magyar vegyes lakosságú falu fiatal, dinamikus református tiszteletesénél jelentkezve adtam elő kérésemet–kérdésemet, hogy nem lehetne-e rendbe tenni mára puszta gazos parcellává silányult honvédsírokat a temetőben? Hamar kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, mert a falu magyar iskola híján elcsángáló fiatalságnak istápolása, oktatásának megszervezése, a református templom folyamatban lévő rendbetétele után éppen ez év novemberére kívánnak a templomkertben emléket állítani az itt elesett magyar honvédeknek. A faluközpont román polgármesterének hallgatólagos hozzájárulása, a község ortodox és görög katolikus lelkésznek tájékoztatása mellett a presbiterekkel tervezi mindezt.
Értesülésem szerint van szándék a megyénkben a két világégés között települt alakulatok történetének megírására. Mintegy ezek egyikének a 66/II. határvadász-zászlóalj rövid és helyileg koncentrált hadiútjának feldolgozásához próbáltam némi háttéranyagot gyűjteni. Világos volt, hogy a két községben, ahol a tiszteletes úr szolgál, nyilván idős polgári személyek lehetnek csupán az adatközlők, viszont az, hogy Hadrév a hetedig álló frontvonal déli, orosz–román oldalán, Gerendkeresztúr az északi, magyar oldalon élte meg, szenvedte el ezeket az időket, sajátságos többlet lehetett. A vasárnapi istentiszteleteken elhangzó felhívásra mindkét településen több idős lakos jelent meg a parókián, a tiszteletes úr kalauzolásával pedig további beteg vagy nehezen mozgó hívet kerestünk fel otthonában.
A főúttól félreeső dombok-völgyek labirintusában megbúvó Gerendkeresztúrra nem a magyar csapatok, hanem két kolozsvári kerékpáros levente érkezett negyvennégy szeptemberének első napjaiban. Eddigre a helybéli románok nagy része a magyar előnyomulás hírére elmenekült a Maroson túlra. A magyar himnuszt énekelték, ideiglenes elöljárót választottak, felállt a polgárőrség. Aztán a magyar csapatok visszavonulása, az állásépítések idején főztek, mostak az asszonyok, a férfiak fuvaroztak. Megmutatták a magyar ütegállások helyét.
Nyolcvanon jóval túli nénike tipeg be a parókia kapuján. Szépen van öltözve, ahogy a tiszteletes úrhoz illik eljönni; nagyanyakorú lánya kíséri. Ő tizenhat esztendős nagylány volt negyvennégyben, és mindjárt hozzáteszi, hogy ő akkor még nem beszélt legénnyel, „mert az a faluban nem volt illő”. A falun túl, az erdőalján laktak, pár szász méterre az utóbb kialakuló frontvonaltól. A katonák jöttek-mentek, ők segítettek, szabó apja a mundérjukat javítgatta.
Volt közöttük egy szép szál huszár őrmester, Pesti, mutatta szép felesége, két gyermeke fényképét neki. Egyszer megkérte, mosná, vasalná ki a holmiját, mert hogy másnap be lesznek vetve, és ő a halál elébe magyar lány mosta tisztába akar menni. És dől a szó az idős néniből, egyszer a tiszteletes úr előtt elmondhatja az ő élete nagy történetét. Ahogy az a balladában következik, a szép szál huszár elesik, és ő még ötgyermekes meglett asszonyként is gondozta a sírját. Mindig volt virág rajta.
Amikor pedig a tartós védelmi harcokra került sor, az első belövések érték a falut, a polgári lakosságot kitelepítették, elsőbbet Csehtelkére. Ökrös szekerekre pakolták az élelmet, ruhát, ágyneműt, és az új bíró vezetésével indultak a bizonytalanba. Amit tudtak, elástak. Több faluban töltöttek hosszabb-rövidebb időt, és amikor megkezdődött a magyar csapatok visszavonulása, az atrocitásoktól tartva igyekeztek magyarlakta falvakba húzódni. Hetek múlva a télbe forduló őszi időben a járhatatlan utakon, a vonuló csapatok, Mániu gárdák rablásait, hatalmaskodásait tűrve, kijátszva jutottak vissza az akkora a jó szomszédoktól kirabolt otthonaikba. Megaláztatás, nyomorgás volt évekig a sorsuk.
A következő nap Hadrévre volt szánva. Itt is a minap újított templom kertjében több idős híve várja a tiszteletes urat és vendégét. A helybéli románok innen is a Maroson túlra futottak a magyarok jöttének hírére. Az akkor 6-10 éves gyermekek a saját emlékeiken túl a felnőttektől hallottakat mondják. A magyaroknak örültek, azok segítettek étellel, eszközöket, szerszámokat javítottak meg. Aztán mondták, jó lesz innen a dombok aljából elhúzódni, mert itt csúnya világ lesz hamarosan. A hírközpontot lebontották, felhúzódtak a dombokra. Egyikük sorolja, hol látott temetetlen magyar halottakat, a másik – akkor apróka – emlékszik az első faluba szivárgó orosz előőrsre. A megáradt Aranyoson vádoltak-úsztak át Koppánd felől.
Hamarosan az összekapkodott batyujukkal nekik is néhány kilométerre a Maros bal parti falvaiba kellett menniük. Az oroszoktól féltek, kivált a piros lampaszos kozákoktól. Állat, asszony nem volt tőlük biztonságban. A harcok elültével visszamentek a kifosztott, tönkretett falujukban. A Szaplonczay-kastélyt a szomszéd falubéliek hordták szét. Nekik magyar asszonyoknak, gyermekeknek kellett, hisz a férfiak a háború kezdete óta a román hadseregben „koncsentrán”, munkaszolgálaton voltak, a sáncokat, gránáttölcséreket betemetni, a többhetes hullákat temetni, lőszert szedni. Mindezt szidás, gúnyolódás néha ütlegek között. Igen, fenn a dombtetőkön jól kiépített állásokat találtak, itt a faluban, a templomkertben, a sportpálya széliben mára jeltelen sírokról tudnak. Sokáig gondozták, felvirágozták azokat. Egyikük kertvégében is nyugszik egy marosvásárhelyi illetőségű honvéd. A tiszteletes úr felvette a kapcsolatot a magyar Hadügyminisztériummal az áttemetésekről.
Az alig száz főnyi hívével itt, Hadréven – ahol jeltelen sírokban a Békés megyeiek is nyugszanak – jövőre, hetven évvel elestük után terveznek emléket állítani. Netán mifelénk is akad település, amely példát vehetne róluk.
