A történet 5 éve kezdődött, amikor a lány először találkozott a fiúval. Barátok lettek. A barátság azonban egy szemernyi önbizalommal sem rendelkező 18 éves lány számára rövidesen többnek mutatkozott. Többnek, mint ami akkor lehetett. A lány csak várt türelmesen. Több mint egy évnyi hónap telt el, de végül megtört a jég. Mára több száz kaland, maradandó és felejthető élmény áll mögöttük – épp ahogyan lenni szokott: megbíztak, megbántottak, megbántak és megbocsátottak. Kitartottak egymás mellett.
Egyszer magam is megkérdeztem a lánytól, miért szereti ennyire a fiút. A lány ezt válaszolta: „szeretem, mert nagyobb szíve van, mint bárkinek, mert végtelenül türelmes, mert meg tud bocsátani, mert önzetlen és tündéri, de leginkább azért, mert oly erősen szeret engem, hogy azt még magam is alig fogom fel."
Ha egyszer megtaláljuk ezt a társat – persze mindenki a sajátját – akkor nincs szükségünk többé egérutakra. Nincs szükség arra, hogy esélyt hagyjunk magunknak a menekülésre. Nem kell újra és újra próbálni, kilépni és belelépni – véget ér az a szüntelen kutatás, mely hol tudatosan, hol ösztönösen, de az emberi életnek biztos velejárója. Hiszen ismerjük a közhelyet, miszerint az ember páros lény, és ha közhely, ha nem – lássuk be – ez valóban így van. Hiszen mindennek a végén, amikor befejezzük, kell valaki, aki majd fogja a kezünket.
Történetünk szereplői már nem kutatnak többé. Belőlük őszinte nyugalom árad. Hát valóban ennyit jelent a tudat, hogy nem vagyunk egyedül? Hogy valaki ölelésével óv minket egy téli éjszaka cidrijétől, és csókjaival mondja el azt, amire a szavak nem képesek? Hogy van egy ember, akinek a szemében ott rejtőzik egész világunk, és aki puszta jelenlétével is felkavarja azokat a bizonyos csiklandozó „pillangókat” a gyomrunkban?
Úgy tűnik, igen – ezért nem engedhetik ők sem, hogy véget érjen az álom, amit több millió ember vágyik a világon. Ez kiváltság. Nekik már semmi egyébre nincs szükségük, csupán egymásra – hiszen a fiú szereti a lányt, és én is viszont szeretem Őt.
