Fekete Cintia
Fotó: Gyulai Hírlap
Rengeteg minden kelthet félelmet bennünk életünk során. Egyesek ettől, mások attól rettegnek, de van egy valami, ami szinte minden emberből borzongást vált ki. Ez pedig nem más, mint az a bizonyos, utolsó lélegzetvétel. A pillanat, amikor egy pislantásnyi időre még tudatosul bennünk, hogy vége, s hogy azt a sok-sok elhalasztott tennivalót, az „ez még ráér” címszóval lezárt történeteket már nincs lehetőségünk befejezni. És nem láthatjuk viszont az arcokat sem, melyek a legkedvesebbek számunkra. De hogyan tovább?! Mi következik?!
A hitetlenek számára különösen rémisztő lehet a vég utáni felfoghatatlan állapot. Többségük szeretne hinni Istenben, a Mindenhatóban, a reinkarnációban vagy a végzetben, mert így talán kevésbé félne a befejezéstől. Mindent megadna, ha hite biztonságot nyújtana neki ahhoz, hogy sötét, üres semminél többnek képzelje azt, ami a végső óra után következik. Láthatatlan szellemként, esetleg más testben újjászületve maradna a Földön, vagy találna békét a mennyben – akármit, csak azt a hátborzongató semmit kerülje el. Hitet azonban sem kérni, sem venni, sem ellopni nem lehet.
A halál gondolata ezernyi érzést kavar fel. Rémületet, dühöt, tiltakozást. Hiszen majd mindegy, hány évesen rabolna el örökre ez a közveszélyes gyilkos, legtöbbünk teljes erejéből kapaszkodna a halál torkának peremén, csakhogy maradhasson, hogy tovább érezhesse a lét okozta örömöt és bánatot. Persze nem halhatatlanok akarunk lenni, csak több időre van szükségünk. Legalább annyira, hogy tényleg elfáradjunk, s így értelme legyen nyugovóra térni. Ellenkező esetben viszont megfeszült izmokkal hadakoznánk az elmúlás ellen, hogy „hagyjon minket békén”, de ez nem így működik.
Az ember imádja a hatalmat, és szinte már mindent uralma alá hajtott csak azért, hogy irányíthasson. A csuklyás azonban erősebb nálunk. Nem szabhatunk neki irányt, nem könyöröghetünk kegyelemért magunk és szeretteink számára. Látogatását senki sem kerülheti el, főleg mivel nem is tudjuk, mikor és milyen ürüggyel ragad majd el.
