Fekete Cintia
Fotó: Gyulai Hírlap
Négy üveg sört meg két kettes pálinkát ivott meg eddig, s most egy újabb doboz folyékony kenyeret akart felszisszenteni. De csak állt ott, hosszasan bámulva a kezében tartott, bontatlan itókát. Érezte, ha azt még leküldi, akkor másnap önsajnálattal és értelmetlen fogadalomtételekkel újabb 24 órát pazarol el az életéből.
A sört az asztalra tette. Elővett egy poharat, és talán colát töltött bele. Kortyolt egy keveset, majd elmélázott az üveg mentén felszökő buborékokon. Az ifjúságára gondolt. Azokra az időkre, amikor még volt büszkesége. Amikor még nem volt ilyen puhány és megfontolt. Amikor még szigorú szabályok szerint ürítette poharait, és a barátai felnéztek rá emiatt.
Akkoriban mereven ragaszkodott az elveihez. Az árlistáról egyazon este kétszer ugyanazt sosem rendelte, s míg a Hold fenn volt az égen, addig nem vitték haza a lábai. Másnap részletesen felidézte az éjszaka történéseit – csupán néhány ismeretlen eredetű lila folttal nem tudott elszámolni, melyekből mindig akadt egy-kettő a ruhája alatt. Elégedetten nyugtázta magában kivételes talentumát, aminek társai aligha értek a nyomába.
Most meg itt ül, kevéssel éjfél után, s egy pohár alkoholmentes valamit szorongat a kezében. Úgy tűnik, feladta. Lehet, hogy megunta?! Már nem akar „különleges” lenni többé?! Vagy egyszer mindnyájunk módosít az alapszabályokon?!
Látszott rajta, hogy vívódik. Lehajtotta a fejét. Biztosan szégyellte magát a történtek miatt. Aztán hirtelen felállt, s határozott léptekkel az asztalon hagyott sör felé indult. Tekintetéből elszántságot és némi mámoros fáradtságot lehetett kiolvasni, miközben szinte biztos, hogy a Rocky főcímdala is felcsendült valahonnan. Hát mégsem futamodik meg, küzdeni akar. Meg akarja mutatni a világnak, hogy ő még mindig az, aki néhány évvel ezelőtt.
Megfontoltan lépdelt, s már csak egy méter híja volt az asztalig. Aztán váratlanul továbbsétált, ledőlt a kanapéra, és elaludt.
