Tóth Krisztina
Fotó: Marjai Judit
– Nem díjazza túlzottan, ha egy költőnek-írónak „vicceskednie” kell azért, hogy műfaját vagy önmagát népszerűsítse. Mire jó egy ilyen este, hiszen a megjelenő közönségnek már nem kell bizonygatni, hogy az irodalom nem egy poros, halott műfaj.
– Ez egy viszonylag könnyed nyári program. Ugyanezt nehezen tudnám elképzelni januárban vagy februárban, de ilyenkor, amikor mindenki nyaral, épp megfelelő és szerintem arra is szolgál, hogy a szerzők jól érezzék magukat, és egy kicsit lazább dolgokat írjanak, ami nekik is lehetőséget ad arra, hogy más arcukat mutassák meg.
– Mennyire jelent ez egy olykor borongós hangvételű szerző számára „erőszakot”?
– Attól függ, hogy mikor éri a felkérés. Az ember nincs mindig erre alkalmas hangulatban, de nekem most egyébként is volt egy témám, amit szerettem volna megírni, és ez a legszerencsésebb eset, mert ha az embernek egyébként is forog valami a fejében, akkor már csak egy szikra kell a téma kibontásához.
– Nagy szó az a mai világban, ha valakiről a művészi produktumai kapcsán beszélnek. Milyen mértékben szükséges ezt tudatosan kezelni?
– Egyre inkább kezd olyanná válni a világ, hogy a szerzőre ruházzák át a marketinggel kapcsolatos teendőket, ami szerintem továbbra sem az ő feladata, hanem a könyvkiadóé és az ehhez kapcsolódó szakmáké. Nekem az a dolgom, hogy jó mondatokat írjak, az összes többi az ő illetékességi körükbe tartozik. Egyetlen dolog erősebb szerintem most, mint húsz-huszonöt éve volt: a személyes jelenlét igénye. Ez viszonylag nehéz annak, aki komolyan veszi az írást, ami egy magányos tevékenység. Ugyanis aki minden második este felolvas, az nehezen tud haladni egy regénnyel.
– Ha ennyire szükséges a személyes jelenlét, nehezebb elkerülni, hogy olyasmire irányuljon a figyelem, mint hogy valaki pl. milyen jól főz.
– Elkerülhető, ha az ember odafigyel és meghúzza azt a bizonyos határt, és csakugyan magánéletnek tekinti a magánéletét. Oda kell erre figyelni, de az is egy döntés, hogy valaki hosszú vagy rövidtávú stratégiákat követ-e.
– Kreatív írást tanít az Íróakadémián és a JAK-iskolában, többek között azt, hogy miként érhető tetten a szavak mögött meghúzódó belső lendület, ami az egész szöveget átsugározza. Ez csakugyan tanítható?
– A mesterségbeli része, a fogások taníthatók és rengeteget kell olvasni, mert abból is sok minden elleshető, ahogy mások csinálják. A tudatos olvasás ráébreszti erre az embert, ami által megtanulja a megoldásokat. A másik pedig a fordítás, ami szerintem szintén nagyon nagy gyakorlatot tud adni.
– Tavaly a költészet napján volt a gyulai könyvtár vendége, akkor azt mondta, hogy kismama teendői miatt az alkotásban nagyon sok a zárójel. Ez miként változott azóta?
– Azóta több gyerekkönyv is elkészült, ezek közül az egyik már megjelent, az a címe, hogy Anyát megoperálták. Lovász Andrea mutatta be az Ünnepi Könyvhéten, aki itt él Gyulán. Ez egy kisgyerekeknek szóló könyv a rákról, egy melloperált anyuka története a kislánya szemszögéből elmesélve. De egyáltalán nem egy szörnyű dolgot kell elképzelni, mert derűs és viszonylag könnyed könyv. Ezen kívül készült egy másik is, ami ősszel jelenik meg, az lesz a címe, hogy A lány, aki nem beszélt. Ez egy háromrészes mese, és szintén ősszel jön egy Orrfújós mese című könyvem, aminek két fika a főszereplője. Ezek mind gyerekkönyvek, jövő könyvhétre pedig egy verseskötet várható.
– Milyen visszajelzések érkeztek erről a már megjelent könyvről?
– Nagyon pozitívak annak ellenére, hogy amikor elmondtam a témát, mindenki hátrahőkölt. De most, hogy már megvan a könyv, úgy látom, hogy nyitottak rá az emberek. A külföldi kiadás is bontakozóban van, mert cseh fordításra már meg is vették és svéd érdeklődés is van iránta.
– Nem túl hagyományos mesekönyv, mennyire feszeget vele határokat?
– Ez egy úgynevezett problémakönyv, vagyis olyan témát dolgoz fel, ami egy kisgyerek életében problémaként megjelenhet. De nagyon sok tabutémát feszegető könyv van az utóbbi években a piacon az alkoholista anyukától a munkanélküli apukáig és azt gondolom, a magyar gyerekkönyvpiac érett most egy ilyen típusú könyvre.
– Fontos, hogy minél előbb, minél nyíltabban tudjunk minden kényesnek tartott témáról beszélni, hiszen az elhallgatásokban amúgy igen nagy mesterek vagyunk.
– Itt ebben az esetben azt gondoltam, jó hogy van egy olyan könyv, ami alkalmat ad arra, hogy beszéljünk erről. Sok szülő szerint egy betegség nem tartozik a gyerekre, pedig minden rá tartozik és mindent lát, pontosan érzékeli, hogy valami baj van, de hogyha ennek nincs neve, sokkal félelmetesebb számára. Azonban ha azt látja, hogy a szülő ezt kézben tartja, ezáltal ő is tudja, hogy mi történik, mikor mit kell csinálni, már mindjárt nem olyan félelmetes. A szülő pedig a saját helyzetén is könnyít azzal, hogy amit neki mondott az orvos, azt egy harmadik személlyel is megosztja, a személyes válsága máris egy elmesélhető történetté válik.
– Ami már a megoldásban is segít. Hiszen a problémán való kívül helyezkedés félig-meddig önterápia is lehet.
– Aki életében volt már szerelmes, vagy komolyan beteg, az tudja, hogy ezek tudatszűkítő állapotok. Olyankor az ember nem képes hatékonyan dolgozni, mert magával van elfoglalva.
– Az Anyát megoperálták című könyv hátterére rákérdezni irodalmi pletykálkodás volna?
– A mű szempontjából teljesen érdektelen. Ettől sem hitelesebb sem hiteltelenebb nem leszek, és a nagyközönséget is ki kell ábrándítanom, mert egyik mellemet sem vették le, így a pletyka számára már érdekesebb sem leszek. Az, hogy ez a könyv megjelenhetett a kiadó részéről is egy vállalás, mert várhatóan nem lesz akkora siker, hisz senki nem megy úgy be a boltba, hogy „Nincs valami jó kis gyerekkönyv a rákról?” Nem ez a jellemző, de attól még jó, hogy ez a könyv elkészült.
– Mert az író feladata, hogy az olvasókat szembesítse bizonyos állapotokkal. Éppúgy, mint ahogy gyakran teszi azt a mélyszegénységgel kapcsolatban is, miközben mindig hozzáteszi, hogy tévedés azt gondolni, hogy az író az általa megmutatott réteget képviseli vagy a szószólója volna.
– Mert nem is képviseli. Az író saját lelkiismeretét és saját magát képviseli, nem pedig társadalmi rétegeket. Az a kötelessége, hogy jókat és hitelesen írjon, és ha hiteles, hatni fog az emberekre. Épp úgy tény az is, hogy életrajzilag én soha semmit nem adtam ki magamból, mert az én életem rám tartozik, érzelmileg meg természetesen mindent beleadok, amit csak tudok. Nekem az a szakmám, hogy történeteket írjak. Azt gondolom, hogy a megszerzett élménymozaikokból tetszőlegesen szinte bármit össze lehet rakni, amit meg nem tudok, ahhoz hozzáolvasok meg kutatok, tehát nem az én életem a fedezet az írásaim hitelességére, hanem a befektetett munka, a szakmai tudás és az alázat.
– A költészetben pedig mindehhez társul az a nagyon messziről érkező, sugallatos sor, ami aztán a többit is átfűti?
– Igen, de az időt ott sem lehet kispórolni. Az időnek szerintem mindenbe bele kell kerülnie, tehát gyorsan nagyon kevés dolgot lehet jól csinálni és azt gondolom, hogy ez beépül egy szövegbe, aminek mindig van egy ülepedési ideje. Ez ugyanaz, mint amikor azt mondom, hogy kicsit türelmes vagyok a saját szövegemmel is, és megpróbálom kivárni, hogy elérje a saját legjobb formáját.
– Ugyanakkor halogatni sem lehet, mert egyrészt elévül a téma, másrészt – lehet, hogy ezt csak én gondolom – „mindennek megvan a maga ideje”.
– Szerintem abszolút van ilyen. Ez egy egyensúlyjáték. Nagyon hosszú időre azért nem lehet eltenni bizonyos dolgokat, mert elfárad a hozzá tartozó érzelmi energia. Valami nagyon fontos volt, aztán egyszer csak már nem az. Mint a szerelemben. Szemben állunk azzal a személlyel, akitől évekig szívdobogást kaptunk, és egyszer csak azt látjuk, hogy hirtelen elmúlt, és azt kérdezzük: hova lett? Szerintem témákhoz is van ilyen érzelmi köze az írónak, hogy egyszer csak azt kérdezi: miért akartam én azt annyira megírni?
– Amikor azonban sikerül valamit igazán jól megalkotni, akkor egy különálló „lény” születik meg vagy inkább annak örül az ember, hogy az elképzelt terve vált végre valóra?
– Pontosan soha nem az lesz, amit az ember elképzelt, de nem is baj, mert minden egyes megszületésnek vannak saját törvényszerűségei, és valahogy állandóan a határon kell egyensúlyozni, hogy tudatos kontroll alatt tartsa, de azért kibontakozni is hagyja. Nem darabolok le mindent azért, mert nekem van egy elképzelésem, de azért azt sem hagyhatom, hogy teljesen önálló életet éljen, mert parttalanná válik.
– Gyakran mesélik írók, hogy műveikben a helyzet által folynak a párbeszédek, amiket már nem is ők találnak ki, hanem a szereplők kezdenek el beszélni, és élni az önálló életüket.
– Az egyik szereplőmmel kapcsolatban állandóan azt éreztem, hogy nem tudok vele mit kezdeni, és egy ponton öngyilkos is lett. Az eredeti forgatókönyv szerint más lett volna a szerepe, de olyan sorsot írtam neki, amiből világossá vált, hogy nem fogja tudni tartani azt a szerepet, és meg kellett halasztanom, mert ő arra gravitált, hogy nem akar benne lenni abban a helyzetben.
– Van ebben némi félelmetesség…
– Én ezt nagyon szeretem, mert figyelem, hogy az általam megalkotott karakterek történetéből milyen törvényszerűségek bontakoznak ki, azok utána merre kanyarodnak, mert az is fontos, hogy lélekben hiteles legyen. Olyat ugyanis nem csinálhatok, ami se a személyiségéből se az előzőekből nem következik. Mindent föl kell építeni vagy meg kell indokolni.
– Olyan megoldásokat is alkalmaz, ami olyan, mint egy képkivágás. Egyszer csak benne vagyunk egy történetben, aminek nem ismerjük az elejét és a végét sem mutatja meg, azonban azt gondolom, hogy a jelen pillanatból megismerhető a múlt és a megtudható a jövő is.
– Ha jól van kimetszve, jó ponton és jól van megmutatva. Szerintem az nagyon lényeges, hogy melyik az az időpillanat, amire ráfókuszálok. Tavaly jelent meg Pillanatragasztó címmel egy kötetem, amiben van egy Játszódjatok című novella, aminél az volt az alapkoncepcióm, hogy a szereplőket meghalasztom egy autóbalesetben. Aztán volt egy olyan is, hogy a főhőst esetleg agyonveri az apja, majd rájöttem, hogy sokkal erősebb a történet, ha életben hagyom, mert nem az a legérdekesebb, hogy hogyan hal meg, hiszen az ő további élete sokkal súlyosabb kérdés marad. Engem az érdekel, hogyan nem tudnak változtatni az emberek a sorsukon. Az elakadások érdekelnek, hogy mitől siklik félre valami. A probléma és annak a lélektani háttere. Most épp egy rendkívül ellenszenves szereplőről írok, bicskanyitogató, de meg akarom mutatni, hogy mitől lett ilyen.
