A június 15-e minden évben kettős, Erkel Ferenchez, illetve a Himnusz-megzenésítéshez kötődő évforduló. A zeneszerző életének egyik legsikeresebb esztendeje 1844 volt, ugyanis épp 170 éve írta meg második, ám a magyar nemzeti operajátszás szempontjából mégis az első mérföldkőnek számító Hunyadi László című operáját.
Ugyanez év kora nyarán nyerte meg Erkel a Bartay András nemzeti színházi igazgató által kiírt második – ezúttal Kölcsey Himnuszának megzenésítését célul kitűző – pályázatot 13 induló közül, mégpedig „egy több műkedvelő urakból alakult választmány” egyöntetű döntése alapján. (Mosolyogtató a korabeli sajtó közlése, mely többek között olyan neveket takart, mint Szigligeti Ede vagy Vörösmarty Mihály.) Az eredmény kihirdetése június 15-én történt, Erkel másnap kapta meg a kitűzött 20 arany pályadíjat. A hat dicséretet kapott szerzeményt, valamint Erkel Hymnusát bő két héttel később, július 2-án mutatták be a Nemzeti Színház díszelőadásán.
A sors különös fordulata, hogy legnagyobb nemzeti zeneszerzőnk 49 évvel később, 1893-ban ugyanezen a napon fejezte be földi pályafutását Budán egy Diana úti villában.
A közelmúltban örömmel állapíthattuk meg, hogy egy régóta fájó űr méltó tartalommal telt meg. Legnagyobb zeneszerzőink mindegyikéről született már költemény, Erkel ez idáig sajnos kivételnek számított. Szőke István Atilla költő előbb saját ihletből, majd Tomanek Gábor színművész inspirációjából az alábbi két verssel ajándékozott meg bennünket, mely a fent említett események évfordulóihoz is jól illeszkedik. Mindkét költeményt jó szívvel ajánljuk a zeneszerző szülővárosa polgárainak, de tágabb értelemben az egész magyarság figyelmébe.
Szőke István Atilla: Erkel Ferenc
Átöleli a lelkét a sok dallam,
keveredik benne magasság s mélység.
Átölelik a lelkét csendben, halkan,
és megszólal általuk a reménység.
Ezer hangjegy lebeg felette vágyón,
repíti-repíti az Isten felé.
Tekintete megkönnyesedik fájón,
s a muzsika a végtelent ölelé.
A zene árad, ömlik töretlenül,
hallani lent, fent, kívül és legbelül.
Átlépve időt és teret, él a dal.
Minden szent műve fenségesen fénylő,
ünnepélyes, áldott, üzenő, élő.
S örökkön-örökké a miénk, mert magyar.
