Fotó: Gyulai Hírlap
Avatóünnepséget tartottak a napokban Erkel Ferenc és fia, Erkel Gyula leszármazottainak budapesti, Megyeri úti temetőben található síremlékénél, melyet Erkel Tiborné Bognár Márta kezdeményezésére tett rendbe az újpesti önkormányzat.
A Kulturális Örökség Napjai országos rendezvénysorozathoz kapcsolódó ünnepségen Somogyváry Ákos, az Erkel Ferenc Társaság elnöke, Erkel Ferenc szépunokája, Erkel Gyula ükunokája mondott beszédet. Felidézte: a Himnusz zeneszerzőjének legidősebb fia, Erkel Gyula apja szülővárosáról kapta a nevét. A komponista, karmester és zenepedagógus Erkel Ferenc legfőbb szakmai támasza volt; és bár minden téren atyja nyomdokaiba lépett, mégis ő volt a legszerényebb, egyúttal a legkomolyabb valamennyi Erkel fiú közül.
A beszédben elhangzott: Erkel Gyula tehetsége korán megmutatkozott, hatévesen ült be dobolni egy megbetegedett üstdobos helyett a Nemzeti Színház egyik előadásán, 19 évesen – 1861 végén – Emlék Gyulára címmel zongoraművet írt az akkor elkészült Bánk bán című operából. 1863–84-ig a Nemzeti Színház másodkarnagya, 1884–89 között az Operaház dirigense volt. 1892-től fél évig az Operaház zeneigazgatójaként helyettesítette Sándor öccsét, 1878-tól három évtizeden keresztül tanított a Zeneakadémián.
Élete utolsó időszakában Újpestre költözött. 1891. július 24-én harmadmagával megalapította az Újpesti Zeneművelő Egyesületet, mely 1893 elejére már hat tanárral, 72 növendékkel és 162 pártoló taggal rendelkezett. Erkel Gyulát választották a konzervatórium első zeneigazgatójává, a kerület zeneiskolája máig az ő nevét viseli. 1892-ben szintén az ő elnökletével alakult meg a sakk-kör Újpesten. 1909-ben hunyt el, a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben temették el.
Somogyváry Ákos elmondta: az Erkel család tagjai közül többen éltek Újpesten, sokukat (legutóbb a 2017-ben elhunyt Erkel Tibor zongoraművészt, egyetemi tanárt, Újpest díszpolgárát) a Megyeri úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Mivel a sírok jelentős része az idők folyamán eltűnt, a Bónis Ferenc vezette Erkel Ferenc Társaság 1992-ben kopjafát állított az 1968-ban elhunyt Erkel Sándorné Cserha Olga (1894–1968) síremlékénél, a leszármazottakra emlékezve.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Somogyváry Ákos Megyeri úti temetőben elhangzott beszédét.
Ha az Erkelek a magyar közművelődésben és a zeneművészetben betöltött megkerülhetetlen, alapozó majd építő munkájára gondolunk, zseniálisan eltalált a mai alkalomra szóló meghívó Albert Pine-idézete: „Amit magunkért teszünk, meghal velünk, amit másokért, túlél minket.”
Hogy miért is?
A minap Gyulán jártam. Erkel Ferenc szülővárosa, az ottani, más HELY-jel össze nem vethető genius loci másfél évszázad távlatából is sugározza a korabeli impulzusokat. Egyszersmind táplálja és frissen tartja mindazon érzéseket (és a hozzá kapcsolódó örökül hagyott értékrendet) melynek segítségével nemzeti zeneszerzőnk – később Fiaival együtt – úgyszólván a semmiből teremtették meg a magyar zenei életet. Megalapították a kezdettől fogva nemzeti kincsként számon tartott, napjainkig élő-pulzáló, nagyszerű intézményeit, meghatározó szakmai irányait és utódként kinevelt hiteles képviselőinek generációit.
De hogyan is jutott e muzsikus család talán legéleterősebb ága Gyuláról Újpestre? Ehhez kicsit még távolabbra lépjünk vissza. A családfa kutatások szerint a família eredete részint a Németalföldre, részint a XV. századi Magyarországra, közelebbről Pozsonyba vezethető vissza, nevüket változó formában; Eckl, Eckel, Erckl, Erckkel használva. Az ősök között több szőlőbirtokos, szőlőműves, kereskedő is van, családnevüket pedig generációk sora óta a veder (vödör, amibe a levágott szőlőt szedik) német megfelelőjével azonosítják. S most Kemény Lajos levéltári kutatót idézem 1933-ból, aki a Nemzeti Kultúra című periodikában a következőket írta az Erkelekről: „Kimutatható továbbá az, hogy öt nemzedéken át, sőt valószínűleg már azon túl is apáról fiúra szállott bennük a művésztehetség.”
Az első hivatásos muzsikus a családban Erkel Ferenc dédapja, Vilmos volt (nevét még Erkl-ként írva), aki Pozsonyban élt, és a Handl Reginával kötött házasságukból három fiú született. Az ő keresztlevelükön szerepel hivatalosan először atyjuk foglalkozásaként, hogy „Musicus”. Az elsőszülött Józsefet kifejezetten zenésznek nevelte, aki majdani feleségével Engl Zsófiával és fiaikkal 1806-ban Gyulára költözik a grófi Wenckheim-család hívására. A családfő a Wenckheim-kastély intézője, egyben házimuzsikusa lesz, szintén József névre keresztelt első fia (aki már a harmadik generáció) pedig idővel a gyulai kántortanító. Ifjabb Erkel József még a pozsonyi tanulóévek során attól a nagytekintélyű Klein Henriktől tanult zeneelméletet, orgonát és zongorát, aki később majd saját fia, az ifjú Erkel Ferenc zenei tanulmányait is egyengeti. Gyulai vonósnégyes partnerei között pedig rövid időn belül olyan nevek tűnnek fel, akik szintén meghatározóak lesznek Erkel Ferenc zenei pályájának alakulásában; Czingulszky Simon tanító-másodhegedűs, Rosty Albert alispán, aki brácsázott és Wagner József gordonkaművész, a későbbi nagyhírű zeneműkiadó.
Időben kissé előre ugorva következzék egy a családi hagyományban fennmaradt megmosolyogtató történet. Erkel Ferenc Kolozsvárról eljőve már negyedik éve tevékenykedett Pest-Budán, amikor Adler György győri egyházzenész a budavári Mátyás templom orgonista-dirigense lett. A karnagy felesége a magyar klasszika szintén győri kötődésű zeneszerzőjének, Istvánffy Benedeknek a leszármazottja volt, Budán az Úri utcában laktak. Erkel alig másfél évvel fiatalabb öccse, János albérlő volt náluk, amikor himlőben megbetegedett. Adlerék lánya, Adél nagy odaadással ápolta a beteget, aki lázas állapotában hálából házasságot ígért neki, azonban felépülvén a betegségből erről megfeledkezett. Erkel Ferenc viszont – miután többször közvetített az ügyben – közben megszerette a „vígkedélyű, temperamentumos leányt”, majd feleségül kérte. 1839-ben kötöttek házasságot, így frigyük révén két nagy múltú zenész – az Erkel- és az Istvánffy – család egyesült.
Tíz gyermekük született, közülük heten érték meg a nagykorúságot, négyen aktív résztvevői, formálói lettek a XIX. századi magyar zenei életnek: Gyula, Elek, László és Sándor. Apjuk segítőiként Erkel-műhelynek is emlegették – vagy állították pellengérre éppen – őket. Elek többirányú előzmény után az 1875-ben megnyíló Népszínház első állandó karmestere, a népszínmű tovább fejlesztője, a magyar operett útjának egyengetője lett. László 27 évesen visszatérve Pozsony városába, megbecsült zongoratanárként és kóruskarnagyként tevékenykedett. Leginkább azonban azzal írta be magát a magyar zenei művelődéstörténetbe, amiről Bartók Béla így számol be önéletrajzában: „Akkoriban a magyar vidéki városok közül Pozsonyban volt a legélénkebb a zenei élet. Ennek köszönhetem, hogy [...] Erkel Lászlótól tanulhattam tizenöt éves koromig zongorát és összhangzattant.”
Sándor, Erkelék negyedik fia atyja és Gyula fivére nyomdokain haladt az operajátszás és a Filharmónia Társaság vezetése, a Nemzeti Színház és az Operaház igazgatása, illetve az Országos Magyar Daláregylet irányítása terén, de még a Zeneakadémia kialakításának háttérmunkájából is részt vállalt. Kollégái – köztük Hans Richter és Camille Saint-Saens – szinte egybehangzóan kora legnagyobb karmesterének tartották.
Nemzeti zeneszerzőnk legidősebb fia Erkel szülővárosáról kapta nevét; Gyula szintén komponista, karmester és zenepedagógus volt, apja legfőbb szakmai támasza. Veleszületett zenei tehetségére jellemző, hogy hatévesen ült be dobolni a megbetegedett üstdobos helyett a Nemzeti Színház egyik előadásán. 19 évesen – 1861 végén – Emlék Gyulára címmel zongoraművet írt az akkor elkészült Bánk bán operából. A továbbiak messze a teljesség igénye nélkül, címszavakban: 1863-84-ig a Nemzeti Színház másodkarnagya, 1884–89 között az Operaház dirigense, 1892–93 folyamán fél esztendeig az Operaház zeneigazgatójaként helyettesítette Sándor öccsét. 1878-tól három évtizeden keresztül tanított a Zeneakadémián. Minden téren atyja nyomába lépett, mégis valamennyi Erkel fiú közül a legszerényebb és legkomolyabb maradt.
Munkával töltött élete utolsó felvonásaként Újpestre költözött. 1891. július 24-én harmadmagával megalapította az Újpesti Zeneművelő Egyesületet, mely 1893 elejére már hat tanárral, 72 növendékkel, valamint 162 pártoló taggal rendelkezett. A konzervatórium első zeneigazgatójává Erkel Gyulát választotta, ezért a kerület zeneiskolája máig az ő nevét viseli. 1892-ben szintén az ő elnökletével alakult meg a sakk-kör Újpesten, a hétköznapi életben azonban már jóval fiatalabb korától szívesen biliárdozott az újpesti kávéházak törzsközönségével.
S bár 1909-ben bekövetkezett halálát követően őt nem itt, hanem a Kerepesi úti Nemzeti Sírkertben temették el, ettől kezdve az Erkel család tagjai egyre többen éltek Újpesten; hozzátartozói-leszármazottai közül többen (legutóbb a 2017-ben elhunyt Erkel Tibor zongoraművész, egyetemi tanár, Újpest díszpolgára) is itt nyugszanak. Mivel a sírok jelentős része az idők folyamán eltűnt, Egyesületünk 1992-ben kopjafát állított az 1968-ban elhunyt Erkel Sándorné sz. Cserha Olga (1894–1968 ) síremlékére az alábbi szöveggel:
„E temető hantjai takarják jeltelenül ERKEL FERENC zeneszerző gyermekeinek és unokáinak sírjait. E kopjafát állította az Erkel Ferenc Társaság 1992-ben.
In memoriam
Erkel Mária Anna leánya 1848–1919
Erkel István fia 1858–1933
Ziegler Anna menye 1857–1937
Óváryné Erkel Mária unokája 1874–1916
Erkel Sándor unokája 1870–1945 és a már említett Cserha Olga unokamenye”
Szépapám Erkel Ferenc és Ükapám Erkel Gyula, Atya–Fiú szellemisége hiteles művészi, s egyúttal honpolgári életpéldával világítótoronyként mutatja napjainkig az utat hazai zenei életünk – úgy fest időről időre háborgó – tengerén.
Amire vigyázni, azt megőrizni feladatunk minden időben!
