Oláh Szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Hőn szeretett, családba fogadott bútordarab! Tele vízióval. Képkockákkal, amelyek elhihetik velünk, hogy egy film életszagúbb mint maga a való lét. Nézzük a képládát, közben átéljük a szereplők örömét és baját. Ha sötét lenne a tévé, láthatnánk benne magunkat, ahogy ott ülünk és bámuljuk. De képzeletünk kibújik köntösünkből, bele a filmbe. És működik. Tubusba tömörítve hatásosabb a sztori, valóságban megélni körülményes, kivárni sok idő. Még akkor is, ha a Legfőbb Forgatókönyvíró ragaszkodik a happy endhez.
Van mindenféle film. Bármit meg lehet élni. Vérbe fagyva mászunk a dzsungelben, és nem fáj. Nem szúr a tövis, és nem csíp a moszkitó. Ki lett vágva. A krokodiltámadás már veszélyes volt. Úgy tűnt. Közben sikerült szerezni egy véres horzsolást, de pont olyan helyen, hogy még a heg is szexi lesz. Nem lehet bajunk, még ha acélkemény western-hősként folyton füstöl is szánkban a mezítlábas koporsószög. Sőt, átlőtt combbal futva, karjainkban menekítjük a fehérnépet. Később azon izgulunk, melyiket válasszuk a két bombanő közül. Tébolyító dilemma. Ha meg süllyed a hajónk, nincs idő összeroppanni: tobzódnak a szimfonikusok, és a lágy dallamtól már mosolyráncba cseppen a könny. A két évtizednyi szenvedés pont addig tart, míg egy vágás után kiírják: „20 év múlva”. És ha végül jóra fordulnak a dolgok, máris odavannak az idővéste szarkalábak.
Való életünkben szívesen szemezgetünk néhányat az ízgazdag életkonzervekből. Egy szürke estén felbontunk egyet-egyet a színes tévé egyik sarkán, és mélyen belekanalazunk a távkapcsolóval. Majd lélekbemarkoló főcímzene közben ellovagolunk a naplementében.
