oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Sorsaink végtelen szálai vaskos kötélként fonódnak össze. Rendezője atyai szeretettel segít minket, ott van velünk botladozásaink közepette, és ott van, amikor felsegítenek. Kitartó erőt küld a balul jártnak, megtartót a patrónusnak. Óvó szavát meghalljuk, ha figyelünk rá.
Ott volt akkor is, amikor egyik gyermeke balesetet szenvedett a gyulai erdőben. Az összetört halandó mozdulni képtelen feküdt az avarban, a csak remélt segítség hiányában egyre elcsigázottabban. Isten erőt adott és várt, de senki nem járt arra: nyárutón megritkultak a futók, kevesebb kirándulót vonzott a pagony.
Három végeláthatatlan nap után egy sétáló páros tűnt föl a tájékon: ember és kutyája poroszkált a fáshoz közel. A Gondviselő nyomban sugallatot küldött a férfinak, de az nem hallotta meg. Lelkében mély gyász honolt: Lizivel, végstádiumban lévő vizslájával utolsó sétájukra indultak. Lassan lépdeltek. A gazda komoran bandukolt, kórságoktól megtört barátjához igazította lépteit. Tucat éve tartó, mindennapos közös útjaikra emlékezett.
Ám az erdőszélre érve Lizi megelevenedett, és hajdani ifjú vadászkutyaként mutatott a rengeteg felé. Öregségére már csaknem süket volt, belső neszre hegyezte a fülét. Gazdája meglepődve engedte belendülni a kutyáját a sűrűbe, majd kíváncsian követte az ebet. Az öreg vizsla útja egyenesen a sáros, gyötrődő alakhoz vezetett.
A balsors alanya már túl van az életveszélyen, de „védangyalának” kobakját már nem vakargathatja meg: Lizi már nincs közöttünk. A mennyben van, isteni szót meghalló belső füle jutalmául végtelen mezőkön folytathatja sétáit mindörökké.
