Oláh Szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Vajon nyomor, nyavalya, életidegen szerelmi és érzelmi válság, társadalmi kivetettség, korai vég együttesen kell ahhoz, hogy egy félárvából a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja váljon? „Kedves Jocó” ugyan posztumusz, méltán mégis kap minden koron át koronát. Kiváló költőink százai közül az ő születésének napja poétaünnep. Az elmúlt ötvennégy évben töretlen.
Csupán kusza véletlenek sorozata egy teljes életművet adó, térdben megbicsaklott emberöltőcsonk? Talán minden rosszban van valami jó. Vagy ha nincs, akkor is mindenért kárpótol valamivel az isteni Gondviselés. Olykor kell a horgeri hatalom, amely eltanácsol egy „tiszta szívű” magyar-francia-filozófia szakost a bécsi egyetem és a Sorbonne hallgatóinak sorába.
Mindenki ismeri az egynevű dalnokóriásokat, mint Petőfi, Arany, Kosztolányi, Ady, Weöres és még sorolhatnám sokáig (nem feledve ki a sorból Márait, aki szintén április 11-én látta meg a napvilágot). A névnyirbálás nem alázatlan hányavetés. Ellenkezőleg: csonkult nevük egyedi jelenségként vésődött be a poéták bibliájába. De hősünk apjától nem örökölt egyebet, csak egyetlen csalóka vezetéknevet, ami azóta is csak párjával teljes. Öcsödön meg a keresztnév volt ismeretlen, de ez vezette a hun király mondáit bújó ifjú talentumot a literatúra felé.
Íme, hát meglelte hazáját, ahol nevét hibátlanul írják fölébe. Büszkülhetne imigyen fennmaradt nevű őse, és szívhatná a fogát a pistázó paraszt. Egykori kisbéresének nevei összekovácsolódva rögzülnek örökre: József Attila. Nomen est omen.
