Szeretek biciklizni. Mindig is szerettem. Vagyis azóta, mióta megtanultam, hogyan tekerjem a pedálokat úgy, hogy közben ne dőljek el.
Az első próbálkozásaim, talán az iskolába lépés táján, igencsak balul sültek el. Nem az egyensúly megtartásával akadtak problémáim, még csak nem is az elindulással. A megállás, az nem ment sehogy sem. Mert a fék, mint olyan, nem létezett számomra, első és hátsó fék helyett a lábamat használtam – az utolsó pillanatban.
Így hát, ha egyszer elindultam, nem volt megállás, őrületes tempóban suhantam a románvárosi utcákon, fék nélkül, ész nélkül, csak arra koncentrálva, hogy biciklizem, hogy tekerem a pedálokat, tekerek, tekerek bele a világba, aminek sosincs vége. Az önkívületi állapotból csak néhány távoli, de éles hang rázott fel: Fékezz, fékezz! Tudtam, nem maradt más hátra, mint letenni a lábam, és várni az elkerülhetetlent, ami így vagy úgy, de mindig utolért.
Igen, szeretek biciklizni, azóta is, fékkel is. Mert biciklizés közben az ember egyszerre sportolhat, filozofálgathat és szemlélődhet, szemügyre véve a lüktető vagy épp alvó várost. Aki biciklizik, nem csupán A pontból B pontba jut el. Aki biciklizik, a bőrén érzi az esőt, a hideget és a tűző napot. Aki biciklizik, csak addig juthat el, ameddig a szíve viszi.
A biciklis legnagyobb ellensége rendszerint a türelmetlen autós, aki a körforgalomban is képes előzni, mondván az erősebb kutya bizonyos előjogokat élvez. Ám az úttesten nem csak tőlük kell tartani, a se nem látó, se nem halló, önkívületi állapotba került elektromos biciklisek legalább annyira veszélyesek, előfordulhat ugyanis, hogy úgy sodorják le az embert útról, hogy még csak észre sem veszik.
Miután az eséstől megmenekülve visszanyertem az egyensúlyom, a gyerekkorom jutott eszembe. Kedvem lett volna a nagypapa korú, fék nélkül, ész nélkül suhanó úr után kiáltani: Nem ártana fékezni!
