Brazíliában sípszó, otthonomban a bíró kognitív képességeit erősen megkérdőjelező mondat jelezte: elkezdődött a foci-vb.
Mint négyévente mindig, ezúttal is futballrajongók milliói szegeződnek a tévéképernyő elé, hogy a világba kiabálhassák örömüket és bánatukat. Azt hiszem, a sörrel és szotyolával keretezett meccsnézés varázsa valójában ebben rejlik. Az élet monotonitásától meggyötört szellem, béklyóitól kis időre megszabadulva, kiengedheti a fáradt gőzt, elengedheti frusztrációit. S ahogy az már lenni szokott, eme pszichés projekció legfőbb eszköze a szurkolók legősibb ellensége: a bíró.
Családomban is komoly hagyományai vannak a szurkolásnak. Ugrálástól kettétört ágy, külön szobában, hermetikusan elzárva figyelemmel kísért német–brazil döntő 2002-ben, a Koplárovics Béla Manchester Unitednak lőtt gólja utáni hangos öröm – emlékképek, amik bizonyítják, családtagjaim többsége mindig is komolyan vette a drukkolást.
Bár négy év alatt sok víz lefolyt a Körösökön, a vb frontján nem sok minden változott. Ikertestvérem még mindig hisz Gary Linekernek, anyukám azóta is a braziloknak szurkol, apukám továbbra is szolid rezignáltsággal szemléli a mérkőzéseket, én pedig arra várok, hogy 28 év átkát megtörve végre hazánkfiai is ott legyenek a világbajnokságon.
