Az emberiség gyakran elfelejti azt, hogy nem mi uraljuk a természetet, hanem valójában mi vagyunk teljesen kiszolgáltatva bolygónknak. Amikor a természet megmutatja igazi arcát, akkor érezzük csak igazán, mennyire apró porszemek is vagyunk ezen a bolygón. Az elmúlt pár évtized alatt az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófa az 1883-ban történt vulkánkitörés volt az indonéziai Krakatau szigetén. A kitörés során a hamu 80 kilométeres magasságba lövellt fel, és iszonyatosan sok törmelék repült a levegőbe. Az esemény a hirosimai atombomba energiájának ötezerszeresére rúgó detonációnak felelt meg, amely következtében maga a hegy is darabjaira hullott szét, Krakatau szigetének pedig kétharmada teljes egészében eltűnt. A robbanás következtében a légköri lökéshullámok hétszer kerülték meg a Földet. Soha nem volt még ilyen világvége hangulatban része az emberiségnek, az pedig kész csoda, hogy mindössze csak 36 ezer ember esett áldozatául a katasztrófának. Az esemény során hatalmas, 30 méteres szökőárakak alakultak ki az óceánokon, bár ezek nem voltak annyira pusztítóak, mint a nemrégiben, csaknem 200 ezer ember életét követelő délkelet-ázsiai cunami.
Az 1883-as kitörés következtében a légköri szennyeződés megugrott, és bolygónkon évekig sötétebb volt az égbolt, a napnyugták pedig színpompásabbak. Bár már megtanultuk előrejelezni az időjárást, a földrengéseket és a vulkánkitöréseket, a természeti katasztrófák elől nekünk is menekülnünk kell, otthonainkat és földjeinket mégsem tudjuk elköltöztetni. Sokszor csak tehetetlenül sodródunk az eseményekkel, s közben csak reménykedni tudunk benne, hogy a végén az élet visszatér a rendes kerékvágásba. Eddig mindig így történt, bár a világ a nagy katasztrófák után már soha nem ugyanaz, mint előttük volt.
A világon több típusú vulkánt ismerünk, melyek kialakulása hasonló, csak megjelenésükben térnek el. Mikor kezdenek ébredezni, először heves robbanásokat produkálnak, majd a vulkán kráterén keresztül izzó gőzök és gázok törnek elő a hegy gyomrából. A hatalmas erővel kitörő gázok kőzetdarabokat is magukkal ragadnak, melyek kisebb-nagyobb bombaként hullnak a felszínre. Miután a kőzettörmelék és a vulkáni hamu lerakódott, akkor kezd el igazán pusztítani. A kráteren keresztül az olvadt kőzetolvadék és a forrón izzó láva felszínre tör, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. A pusztítást követően akár több évtizedig is szünetelhet a működése, s csak a néha felszínre pöfékelő füst jelzi, hogy csak szunyókál az óriás.
A végleg elaludt tűzhányók létezéséről, mint például a magyarországi vulkánokról is csak néhány kisebb törésvonal és a fennmaradt kőzetek árulkodnak. Ezek a megmaradt törésvonalak olykor kisebb földrengéseket még okozhatnak, ahogy napjainkban is tapasztalhatjuk. A földkéreg mozgása és a vulkánok kitörése mindig is szorosan összekapcsolódtak, hiszen az aktív vulkanikus területek egyben földrengésveszélyes területek is.
Napjainkban a legtöbb földrengés a Csendes-óceán partvidékén, Japán és Délkelet-Ázsia környékén, s hozzánk legközelebb Dél-Európában, Törökország környékén pattannak ki. Ezeket a rengéseket a Föld kérgének belső feszültségei keltik, melyek nagysága különböző lehet. A kisebb rengéseket mi, emberek nem is érezzük, csak a mélyen a barlangokba elhelyezett szeizmográf műszerek mutatják ki.
Aki kedvet érez, hogy megtapasztalja, milyen is belülről egy igazi vulkán, annak merem ajánlani a Celldömölkön található Vulkánparkot, amely 21. századi technikák segítségével vezeti be a látogatókat a vulkánok világába.
A vulkánok és a lemez tektonika kapcsolata
