A Voyager űrszondák a nyolcvanas évek elején látogatták meg először a Szaturnuszt, és a sok érdekes felfedezés mellett egy nagyon furcsa, hatszög alakú formát is lefényképeztek a bolygó légkörében. A Szaturnusz északi sarkvidékén lévő alakzat komoly fejtörést okozott, ami a mai napig nem teljesen megválaszolt kérdés a NASA szakemberei körében. Akkoriban annyi bizonyosnak tűnt, hogy egy óriási viharrendszerről lehet szó, azonban ennek stabilitása és működése további vizsgálatokat igényelt. Mintegy harminc év elteltével, 2006-ban a Cassini űrszonda is megörökítette a hatalmas hatszöget, amelynek átmérője négyszerese a Földének. Bebizonyosodott, hogy egy hosszú életű légköri jelenséggel van dolgunk, mint például a Jupiter Nagy Vörös Foltja, mely legalább négyszáz éve létezik. Hét évvel ezelőtt a Szaturnusz északi pólusvidékén azonban még sötét éjszaka honolt, ezért a Cassini akkori felvételei az infravörös tartományban relatíve alacsony felbontással készültek. 2009-ben a kutatók izgatottan várták a Szaturnusz átfordulását, hogy végre újra napfény érje a gyűrűs bolygó északi sarkvidékét, és a látható tartományban is le lehessen fényképezni a bolygó hatszögét.
A globális hatszög alakú légköri áramlat belsejében a becslések szerint csaknem 400 km/órás szélsebesség uralkodik és az is megfigyelhető, hogy kisebb viharrendszerek is kialakulnak benne, míg a hatszögletű áramlat összességében stabil. A kutatók szerint e képződmény a Földön megfigyelhető sarki spirális légörvényeknek felel meg. A Föld esetében ez a jelenség a déli és az északi félteke telén figyelhetők meg, de nálunk kör alakúak. Ezzel szemben a Szaturnusz déli sarkvidékén a 2009-es év végén egy hatalmas egyszemű hurrikánt fedeztek fel, amely mintegy 75 méter vastag felhőben alakult ki és átmérője pedig 5 ezer kilométer. A bolygót tehát ez is különössé teszi, hogy két ennyire eltérő szerkezetű légmozgás alakuljon ki a bolygó két ellentétes sarkvidékén.
A Jupiter Nagy Vörös Foltja is eléggé meglepő és hasonló jelenség, mint a Szaturnusz hatszög alakú felhője. Elsőként egy francia csillagász, Cassini figyelte meg 1665-ben. Az ovális alakú folt mintegy 30-40 000 km hosszú és 14 000 km széles. Az idők folyamán mérete, alakja és színe is gyakran változott. 1878-ban élénk téglavörössé vált, de azóta lényegesen halványabb lett, és időnként alig volt felismerhető. A Nagy Vörös Folt figyelemre méltó tulajdonsága, hogy hajóhoz hasonlóan vándorol az őt közrefogó sávok mentén. A Pioneer és a Voyager űrszondák kimutatták, hogy a Nagy Vörös Folt egy szintén örvénylő vihar. Ezek a hatalmas képződmények a hosszú életüket a rendkívüli méreteinek köszönhetik. A Jupiter foltja egy magasnyomású régiónak tűnik, amelynek teteje mintegy 8 kilométerrel a környező felhőréteg felett helyezkedik el. A belsejében levő anyag az óramutató járásával ellentétes körforgást végez, ami teljesen normális egy déli féltekén lévő nagynyomású rendszerben. Valószínű, hogy az anyag az alacsonyabban lévő légköri szintekről áramlik felfelé a folt tetejének az irányába, hogy azután ott szétterjedve és a folt széleinél vissza ereszkedjen a mélybe. A Nagy Vörös Folt mellett időről időre más viharok is megfigyelhetők, ahogy a sávok és zónák ellentétes irányú nagy szelei egymással kölcsönhatásba lépnek, de ezek jóval kisebbek és hamarabb el is tűnnek. Azonban 2000 óta az Oval BA, egy másik, de kisebb méretű tartós folt is megfigyelhető rajta, ami három kisebb örvény összeolvadásával jött létre. A feltételezések szerint a Nagy Vörös Folt is egy ilyen összeolvadás eredménye lehetett.
Ugyan a Földön időnként megjelennek hatszögletes felhők, de ezek nem olyan szabályosak, mint a Szaturnuszé, amelyre ma még nincs elfogadott magyarázat, főleg szabályos alakja az egyik legrejtélyesebb a szakemberek számára. Ha megoldódik a rejtély, sokkal közelebb kerülünk az óriásbolygók légköri folyamatainak megértéséhez.
