csomós éva
Fotó: Gyulai Hírlap
A könnyem is kicsordult, annyit nevettem, rég szórakoztatott már így színdarab. Legszívesebben hálásan szorongatnám kezüket az élményért, de nem vagyok az örömét ily módon megosztó lelkes közönség. A darab végén, a szereposztást böngészve feltűnik az egyik név.
Hamar bevillan, hogy színpadon nem láttam azelőtt, az arca sem ismerős, csak a név, ami a feledés homályába is merült volna, ha nem hallanám néhány évenként újra és újra, egy bizonyos személytől, aki a színpadon épp meghajló színész és köztem az egyetlen máig érvényes közös ismerős. Akivel lakótársak voltunk budapesti éveink idején, amikor még az akkori baráti körrel együtt éltünk-haltunk a színházért. A mostanra színésszé vált srác pedig a baráti kör egyik tagjaként, szobámban ülve olvasta akkor írt színdarabom egyik szerepét.
A felszabadító darab hatása az öltözőbe csal, megszólítom, gratulálok, majd megmagyarázom neki az egykori közös múltat. Azonnal emlékszik, mondja is, milyen kicsi a világ, megtoldja még néhány foszlánnyal az akkori emlékekből, de miközben a kölcsönös örömben fürkésszük egymás arcát, a másik akkori lényéről semmilyen konkrét kép nem kerül elő.
– Rég volt! – mondjuk szinte egyszerre, sietősen hozzátéve, hogy mindezt egyikünk sem akarja lelegyinteni.
Ezért néhány héttel később Budapesten találkozunk. Hanyagoljuk a múltat, a közös ismerős neve sem kerül elő, új alapokra építkezve barátkozunk. Mindketten tudjuk, milyen ez, az évek is óvatosabbá tettek már minket, mégis: nagyobb a bizalom, bátrabb a közlés. Mert ilyen egymással két ismeretlen ismerős.
