oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Augusztus derekán járunk, néhány hét van még a szünidőből. A gyerkőcöknek ideje átnézni a képzeletbeli vakációs listát, ha úgy tetszik a „szandilistát”: akad-e még kipipálatlan sor a vég nélküli játékok között. Nincs idő unatkozni: ha megvolt a számítógépes játék és a rajzfilm, elő a focit, bringát, babát, csúzlit! A hűvös szoba után irány a strand, az erdő, a flaszter, a grund! Teljesíteni kell a normát, minden percét ki kell használni a nyári szünetnek!
A felnőttek nagy része visszasírja a gyermekkort, a több évtizedes múlt homályába bújó gondtalanságot. Ha van egy kis időnk, fogjunk meg egy fakult, régi fényképet, és mélázzunk el, utazzunk egyet az időben! Ha magunkba nézünk, visszaidézhetjük korai bajainkat, amelyek azóta – remélhetőleg – ködbe vesztek.
Anno mindannyian megtapasztaltuk az életelő gyermekbetegségeit. Átéltük a felnőttektől való függőség, az innen-onnan való kirekesztettség, egy viszonzatlan szerelem, a kevesebb-több nyári munka vagy akár egy biciklis balesetnek köszönhető plezúr fájdalmait. No, meg az igazságtalanság egyre ismerősebb kínját. A múltidézés közben talán olyan régi tüskék is előkerülnek, amelyek felnőtt szemmel nézve is tragikusak. Kinek több, kinek kevesebb jutott ezekből.
Hiszen ugyanígy van ez most is. Nincs értelme irigykedni, mindenkinek jut kereszt. Gyermeknek, felnőttnek, nőnek, férfinak, szegénynek, tehetősnek. Nem tudunk mit tenni, hordjuk azt, sőt, nem árt, ha segítünk kicsit a másiknak is. Közben bízunk, hogy az égiektől csak annyi terhet kapunk, amennyit még éppen elbírunk.
Én nem sírom vissza a gyermekkort. Csakis a két és fél hónapos vakációt. De azt a nyár minden percében.
