Súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap – Oláh Szabolcs
A nappali falán lógó festményen vastag, fekete kontúr keretezi a nővérem távolba révedő arcát. Végigfut dús, vállig érő, világosbarna haján, homlokán, halántékcsontján, nyakán és sötétkék szegélyű, szénfekete mellényén, amelyet később én öröklök meg.
E biztos kézzel megfestett, éjsötét vonalat gyerekként komolynak és kissé szigorúnak látom. Még nem tudom, hogy a szófukar, robusztus ecsetvonások bátor tettre utalnak. Csak az fest így, aki sokat tud az életről, aki tudja, hogy a fecsegés nem több céltalan szószaporításnál, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Ha csak egy kicsit is megremeg, oda a misztérium.
A festőnőtől ajándékba kapott rajzfüzet – akár a falon lógó kép háttere – mélyzöld. Rozó néni törékeny, mint egy kismadár, haja fekete kontúrként keretezi kedves, mosolygós arcát. A nappaliban ülve türelmesen végignézi a lapokat, aztán arra biztat, rajzoljak sokat. Ötéves forma lehetek, leginkább ösztönből, az utánzás vágya nélkül alkotok. A saját örömömre. Lerajzolom a körülöttem lévő világot és a képzeletbelit, ami csak az enyém. Hosszú ideig megmarad ez a belső késztetés, a kifejezés vágya, amely kontúrokat kényszerít a papírra. Aztán kezem elfelejti a miértet, a megmagyarázhatatlant, többé nem vések formákat a végtelen fehérségbe. Azóta sem. De egy félelmet nem ismerő vonal láttán ma is megmozdul a szívem, s a Rozó néni arcát keretező fekete kontúrokra ma is emlékszem.
