Három művész két produkciója egy este során. Zene, vers és próza kétszer egy órában, némi szünettel. Az orosz és az amerikai nép színpadi bemutatása március 9-én a Gyulai Várszínház kamaratermében. Miért épp e kettő? Van-e a két produkció közt áthallás? Vajon tényleg ilyennek látjuk ezeket a népeket?
A már 5-6 éve Gyulára járó Aradi Kamaraszínház ezúttal a miskolci Grund Pinceszínházzal közösen készített, két teljesen különálló előadással érkezett. Az Oroszok Harsányi Attila Viszockij-estje, melyet Vihula Mihajlo, a nemzetközi hírű ukrán gitárművész kísér, az Amerikaiak pedig Harsányi Attila és Varga Andrea színházi koncertje.
A két produkcióban csak Harsányi Attila személye a közös, na és azok az áthallások, melyeket a néző szabad asszociációként magában társít.
Míg az Oroszok főként Viszockij dalaira épített, összekötő szövegként némi irodalmi és politikai idézetet használva, máskor receptek és viccek mesélésével ad képet a manapság változatos megítélésű népről, addig az Amerikaiak az USA világgazdaságára, hatalmi felosztására és kultúrájára gyakorolt hatását mutatja be, egyfajta amerikai- és globális társadalomkritikaként.
Bár az Amerikaiak az Oroszok folytatása, a kettő nem tűnik egységes egésznek és látszólag önmagukban sincs koncepció, logikai ív, az egész összességében egy-egy hatás.
Összefüggéstelenül ékelődnek be a Dosztojevszkij, Lermontov, Puskin és Tarkovszkij idézetek Viszockij dalai közé, miközben a vodka, a pirog és a borscs elkészítésének módja is elhangzik, mint ahogy a sztálini idők, Mengyelejev periódusos rendszere, az orosz rulett és a Szputnyik-2 űrhajó is szóba kerül.
Harsányi Attila tagadhatatlanul a bátor színészek közül való, hisz az orosz fenegyerek dalai éneklésére vállalkozni eleve merész mutatvány, magyarul előadva egyenest öngyilkos halálugrás, amiből mégis élve kerül ki, jó érzékkel tartva meg saját személyiségét és tárva fel Viszockij lényegét. A hatás úgy is érvényesül, hogy míg az orosz bárd valósággal tépte a gitárt, Vilnula Mihajlo érzékelhetően művésze hangszerének, játéka legnagyobb „vadulása” során is finom marad. És ha már ő lett 2000-ben az „Ukrajna Új Tehetsége” címen megrendezett országos verseny győztese, tudásából kápráztató ízelítőt is ad.
A kettejük közti játékra vevő a közönség, Vilnula Mihajlo minden oroszul kimondott szavának szimpatikus fogadtatása van, és bár láthatóan magyarul is mindent ért, a legvégén maga is elárulja, valamennyire beszéli nyelvünket, és azt is, hogy ez épp a 40. előadás, aminek köszöneteként szemünk láttára ajándékozza meg alkotótársát.
A szünet ideje alatt átrendeződik a színpad, és füstfelhőben Varga Andrea énekesnő kezd bele a New York-New York című világslágerbe, majd Harsányi Attila érkezik két üveg (az amerikai szimbólumot megtestesítő) üdítőitallal.
Kettejük tőmondatokra csupaszított szódobálása a „Tudtad?” kérdésre adott lexikonszerű definíciók, száraz tények, olykor csak adatok, gyakran a tartalommal ellentétes hangsúllyal vagy zenei aláfestéssel közölve. De a történelmi tények mellett itt is megjelennek pletykák, Woody Allen-poénok, olykor paródia és fricska, mint a „tripperes cowboy” vagy a „Chuck Norris-jelenség”, de a pontosan adagolt közhelyekből indulva eljut egészen a szélsőségekig terjedő demokratikus államberendezkedésből az egyenlőség jegyében végzett indián holokausztig. Eközben felbukkan Frank Sinatra, Marilyn Monroe, Kennedy, Walt Whitman, Martin Luther King, Al Capone, Chaplin, Louis Armstrong alakja, na és a jól válogatott dalok, amik kapcsán Varga Andrea olyanokat énekel, hogy a közönség már csak ettől ámul-bámul.
Hármójuk meghajlásakor pedig egy részben megerősített, részben pedig átértékelt képpel rendelkező nézők adtak vastapsot.
