Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
(Áprily Lajos)
Gyula a csodák városa. A karácsony a legszebb minden csodák között. Életem első karácsonyát – legalábbis amelyikre már emlékszem – Gyulán éltem meg. A tényleges elsőre (1944, Tata, óvóhely, ágyútűz, bombák, légiriadók) csak az idegeim emlékeznek: én magam akkor csak fél éves voltam.
Aztán: tizennégy egymást követő karácsony Gyulán. Már a szigorú, érdes békeidőben; mégis, mint valami barokk mesevilág, elevenedik meg az első Ady Endre utcai szentesték emléke, akárcsak az ünnepvárás emelkedett izgalma, öröme. Amihez akkor még minden klasszikus díszlet is adva volt: a vastag, vakító hótakaró, s a végtelen, ünnepi csend, amit csak az itt-ott felbukkanó szánok csengőinek csilingelése meg a lovak patáinak ütemes, puha dobogása szakított meg időnként. Mert akkoriban a tél még tél volt, a karácsony pedig mindig fehér, s a vastag hó alatt alvó város az időtlen szépség múlhatatlan képeivel ajándékozott meg – egy életre. Most is előttem vannak a környékbeli csöndes kis utcák, ahova Tátrai Imre bácsi vitt le bennünket sétálni, a nővéremet meg engem, hogy közben az angyalkák otthon nyugodtan feldíszíthessék a karácsonyfát. Most is a tüdőmben érzem a harapni való, friss levegőt, a szívemben pedig a kedves, földszintes házak bizakodó békéjét, amelyek közt elballagva Imre bácsi csodálatos történeteket mesélt nekünk, s amelyeknek egyikében-másikában éppen akkor gyújtották meg a gyertyákat meg a csillagszórókat („Látjátok, ide már megjött a Jézuska!”), és mi alig vártuk, hogy végre mi is hazamenjünk s az angyalok csengettyűszavára odarohanjunk a plafonig érő, gazdagon díszített fához. Nem beszélve a rengeteg játékról a tündöklő fa alatt (nekünk legalábbis mindig rengetegnek tűntek)… És a Mennyből az angyal meg az imádkozás meg az ugráló öröm s a finom vacsora és az önfeledt játszadozás után az egész család együtt indult el az éjféli misére.
Igen, nekem örökre meghatározó élmény marad gyermekkorom karácsonyainak behavazott csendje, a ropogó hó a kiscsizmám alatt, a kisváros házainak barátságos kéményfüstje, az éjféli misére hívó harangszó. Ami akkor is a lélek legszebb ajándékaival lepett meg bennünket, amikor – egy-két év múlva – nehezebb idők köszöntöttek ránk. „Ötvenes éveket írtunk, teltek a félelem-árkok, lakmároztak a víg, rókafejű keselyűk…”, írtam a nővérem emlékére írt verseim egyikében. De akkor is fehér volt még minden karácsony, az utcákon továbbra is ott suhantak a csilingelő szánok (van, aki emlékszik még rájuk, rajtam kívül?), s a hó alatt szunnyadó világ mély áhítata némán feleselt a történelemmel. Az emberi világ pedig megpróbálta úgy menteni a spirituális, morális értékeit, ahogy tudta. Sosem felejtem el a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság karácsonyi ünnepségeit (az édesapám ott dolgozott főmérnökként), amelyeken mi, gyerekek nemcsak kézbe vehető ajándékokat kaptunk, hanem kedves, színesen pergő előadások részesei is lehettünk, amelyek ugyan egyszer sem szóltak Jézus születéséről, áttételesen mégis természetesen illeszkedtek bele a karácsony hangulatába, gondolatkörébe. Nekem például máig a gyermekkorom karácsonyait idézi a Gyermekem, ó, aludjál… kezdetű, gyerekkórussal előadott s kis harangocskákkal kísért Mozart-altatódal.
Akkor már persze a Vízügy épületében laktunk, amelynek Megyeház utcai ablakából (ott volt a gyerekszobánk) sokszor néztünk le a Harisnyagyárra, amit abban az időben (ki tudja, miért?) Kolumbiának hívtak. Gondoltam volna akkor, hogy életem nyolc karácsonyát is Kolumbiában fogom tölteni? Ahol egészen másképp „ülik” ezt a gyönyörű ünnepet, petárdákkal, tánccal, népünnepélyszerű utcára tódulással? Argentínában, ahol négy karácsonyt éltem meg, „európaibb” módon ünnepelnek, de ott meg a decemberi kánikula teszi számunkra szokatlanná a karácsonyt.
De hát nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a karácsony a világ bármely táján így vagy úgy, de évente számadásra késztet bennünket; számadásra valamiről, ami túl van az életünk esetlegességein, s ami makacsul ellenáll a kormolva égő időnek. Még akkor is, ha olykor befedik a megszokás talajrétegei, ha hamis fénybe vonja is a külsőségek tűzijátéka. Mert a karácsony mérhetetlenül népszerű ünnep. Azoknak is örömet és méltó programot képes adni, akik a megváltás teológiai misztériumát elutasítják, akik számára a betlehemi történet olyan, mint egy szép, egzotikus népmese. Az ajándékozás szokása és a gyertyagyújtás ünnepélyes hagyománya mégis az egész keresztény világot (majdnem azt írtam: az egész nyugati civilizációt – van még olyan?) átmelegíti évről évre, s különös villanyárammal tölti meg a már hűlőben levő óévet. Igaz, a decemberi hó ma már ritka vendég Magyarországon, a karácsony pedig javarészt üzlet lett, tolongó, futó keresése a lehetőleg minél mutatósabb, jobb áruknak, business centerekben leróható ajándékozási kötelezettség. De számunkra nem csak az. Hiszen a karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, s a hívő ember napjainkban is tudja, hogy a lélek nem könnyen mond le az örömről, amiről már kétezer éve tudomása van. Mert a karácsony elsősorban üzenet. Üzenet arról, hogy a kis Jézus személyében valóban megszületett a Megváltó. Üzenet arról, hogy az ember feladatot is kapott a létezés mellé. Üzenet arról, hogy nem kerülhetjük meg a számadást erről a feladatunkról. És egyben alkalom is arra – kivételes, gyönyörű alkalom –, hogy cselekvően emlékezzünk a Kisded személyes üzenetére, aki életével és tanításával (és még inkább majdani kereszthalálával) a szeretet forradalmian újszerű példáját mutatta fel nekünk. Sokszor emlegetik a karácsonyt mint a szeretet és a béke ünnepét, s bár ez a megfogalmazás bizonyos égövek alatt szinte ragad a napi politika világias pragmatizmusától, nehezen tagadható, hogy a legnagyobb teremtő energia ezekbe a fogalmakba van belesűrítve. Evangélium, vagyis örömhír, hogy a megbocsátást is ismerő szeretet új rendet vezetett be a világba az Ótestamentum komor parancsuralma után. Jézus születése az apokalipszis ellenpontja, éterien tiszta ragyogás az emberi történelem baljós és füstös gomolygásában.
Erre láttam rá táguló szememmel, gyermekien hívő szívemmel a régi, mesébe illő, gyulai karácsonyestéken. Ha megfogalmazni, gondolatba öltöztetni csak később tudtam is az ösztönösen megérzett csodát. Nem véletlen, hogy a karácsonyt várva mindig örömünnepre készültem. Ne féljünk hát örülni ma sem, ébredjünk ennek az örömnek az erejére, és ne higgyünk a csalóka tapasztalatnak, hogy aki szeret, az kiszolgáltatottabb. Biztos vagyok benne, hogy a karácsonyt úgy élhetjük meg a legteljesebben, ha – Gyulán, Budapesten vagy bárhol a világon – testvérek leszünk ebben a látszólagos kiszolgáltatottságban.
Szőnyi Ferenc
