Kilenc évesen találkoztam először a halállal. Nagyapa elment. Senki nem mondta, de tudtam, hogy beteg. Ötvenkilenc éves volt az én nagyapám. Azt hittem, hogy operaénekes. Pavarotti volt nekem. Rá két évre mama hagyott itt minket, március 14-én. Másnap a Petőfi szobor előtt énekeltünk. Az 1-es iskola énektagozata produkálta magát. Edit megkérdezte, hogy miért vagyok szomorú. Fiúra tippelt. Tizennegyedikén a töltött káposztás ebéd mellé jött a gyászhír.
Emlékszem. Temetés. Nyitottság, megnézhetted.
Aki megnézte, az soha többé.
Egy néni telesírta a fülemet. Koszta Rozó megölelgetett. Fejkendősen. Béke sugárúti szép emlékek. Azt mondta, hogy lefest, ha majd tudok nyugton ülni. Feketeruhás díszsor. Réthy atya hosszan prédikált. A temetőcsőszök közben vágták a gallyat. Ne loccsanjon a koporsó. Órák. Nem loccsant.
A gondolkodó ember egyik legnagyobb kérdése, hogy miért is születtünk e földre, s miért rokkanunk bele a halál gondolatába. Az önnön létezés véges. S bár ennek tudatában telhetnek a napok, szeretteink vége jobban fáj.
Én megkaptam a gyászodat.
Én fájok, én sírok.
