Megszokhattuk már, hogy a Gyulai Várszínház műsorában központi helyet kap a minőségi zene. A kamaratermi szezonokban műfajtól függetlenül sereg válogatott zenekar adja egymásnak a stafétát, és bizonyítja: a könnyűzene kategóriának is számos hazai és külföldi képviselője van, aki komolyan veszi a muzsikálást, az alkotást. A szériában ezúttal Szabó Balázs és bandája lépett fel, október 21-i koncertjükön telt háznyi közönség előtt játszottak.
Az együttes vezetője, Szabó Balázs egy mostanában kevésbé divatos „foglalkozást” űz: polihisztor. Zenekarának nemcsak dal-, és zeneszerzője, énekes-zenész előadójaként gyakorlatilag bármilyen instrumentumhoz hozzányúlhat, muzsika lesz belőle: Gyulán fellépő zenekarában (csak!) hegedűn, gitáron és kavalon hallhattuk érzelemgazdag játékát. Az előadás előtt még azt megtudhattuk: az alkotó már többször játszott városunkban bábszínész, gólyalábas és mesemondó „formában”, ám mint muzsikus, most először. Éppen itt volt az ideje, mert a termékeny banda idén ünnepli ötödik születésnapját, és legújabb, Élet elvitelre című lemezük megjelenése ideális apropóként szolgálhatott a lemezbemutató turné délkeleti kitérőjéhez.
A méltán sikeres produkció nem jöhetett volna létre Szabó Balázs bandájának kiváló zenészei nélkül. A folk, pop, funky, jazz, alternatív és rockzene stílusjegyeit is felvonultató, gyakran igencsak összetett, eklektikus dalok nyitott szellemű és gyakorlott hangszereseket kívánnak. A kiválók között elsősorban Ölveti Mátyást kell szóba hozni, aki csellójával minden fent említett stílusban otthonosan mozgott: hol bélhúros nagybőgőkíséret, hol a kontrázó brácsa, hol a kőkemény kvintelés szerepét vállalta. Mindezen túl kidolgozott második énekszólamokkal is szolgált. Harangozó Sebestyén (gitár, ének) is jól lavírozott a műfajokban, igényes effektkezelése plusz színt hozott a számokba. S a színpadi első sor mit kezdett volna a ritmusszekció nélkül?! Mert a kimunkált szólamok és harmóniák Acsády Soma döngölős, öthúros basszusgitárjátéka és Ferencz László dobos precizitása által váltak tejessé.
Az Utazásaim című dallal indult a bő másfél órás koncert, majd sorra kerültek elő az új és a régebbi lemezekről válogatott nóták a zenekar bőségszarujából. Megszólalt az Aliz óta című funky, a hallgatós Bujkáló, a slágergyanús Dézsma, és a minden szempontból telitalálat Apám a vadludakkal című ballada, és más darabok. A tételek gyönyörű metaforákkal és allegóriákkal tűzdelt, gyakran filozofikus szövegei javarészt Szabó Balázs írói vénáját dicsérik, de hallhattunk két szerzeményt Grecsó Krisztián s egyet Radnóti Miklós tollából is. A dalszerző-muzsikus elmondta: ars poeticájuk, hogy a szövegek és zene is központi szerepet kapjanak. Nehezen is titkolhatta volna, hiszen füllel hallhatólag mindkét komponens nagy odafigyeléssel lett megírva, majd össze-, vagy olykor egymás mellé válogatva.
A minőségi összetevőkből álló dalok, zene, és repertoár nemigen törekedett az egységre. A banda az „eklekticizmus szabályainak” megfelelően kapott ide-oda, és kalandozott. És mindezt hitelesen tette, hiszen az együttes „motorjának” – Szabó Balázs összetett intellektusából és érzékenységéből adódó – karaktere is csapongott körbe-körbe az egyre változó, különféle hangulatok, hangzások és vérmérsékletek világában. A hullámzó, többöntetű muzsika viszont bejött: a telt háznyi közönség sorai között több generáció képviselői is ugyanúgy megtalálták számításukat.
Az ifjú, sokrétű szerzőből, valamint a kreatív, tehetséges muzsikusokból álló csapat már túl van a szárnybontogatáson, s elindult az ég felé. Ilyenkor nem szabad „lefelé” nézni! Csak szállni.
