Az emberek abban különböznek egymástól, hogy egyforma jogaik vannak. Nincs később, csak soha. Ha mindenki igazat beszél, én senkinek se hiszek. Ki vagy te? Kik vagyunk mindannyian? Mit teszel, ha a hatalom utáni vágyad sarokba szorít? Miféle szólásszabadság az, ha szóhoz sem jutok? A nagy tragédiák nem a deszkán adatnak elő, hanem a tuskón. Tapssal sok mindent el lehet érni. Aki uralkodni akar, igénybe kell vennie a cselszövést és megtévesztést. Rohadt egy játék ez. Összeesküvés-elmélet? Nem. Összeesküvés gyakorlat. A háború a legkifizetődőbb üzlet.
Kínos kérdések és fejbekólintó kijelentések záporát zúdítják a gyanútlan nézőkre az öltönyös polgárok, a majdani szereplők, olyan forradalmi, nyers erővel, ahogy Shakespeare hathatott a maga korában. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata ilyen felütéssel küldte ámokfutásba Macbeth történetét sajátosan szabad, politizáló hangnemben július 12-én, a nagy drámaíró szövege mellé bevonva. A velencei kalmár és a VIII. Henrik bizonyos részleteit, Szophoklész és Sziveri János, Devecseri Gábor és Roosevelt, valamint Ilija Markovic bölcseleteit.
Hernyák György Jászai-díjas rendező ugyanis Szabó Stein Imre és Szász Károly fordításának felhasználásával új szövegkönyvet hozott létre, ami szellemes, minden mozzanatot kitöltő, ötletes megoldásokkal teli produkciót eredményezett.
A tószínpadra felterelt közönség tagjai még alig préselték be magukat a játéktérrel szinte egybeolvadó helyeikre, észre sem véve, hogy a darab két szereplője máris a színen van. Csak akkor kapta fel mindenki a fejét, amikor a Macbeth várában lévő portás (Szilágyi Nándor) sarokba hajította az ettől a mozzanattól darabokra hulló telefonját, fejébe nyomva felmosórongyból rögtönzött parókáját, ezzel egy mozdulattal válva porondmesterré, narrátorrá, a darab külső mozgatójává, aki mellékes szabadidejében lábosból falatozgatva épp William Shakespeare Macbethjét olvasgatja. A kezdőképben sarokban mögötte álló fiúcska megrendítő nyugalommal kezd egy dalba: „Az éjjel azt álmodtam, hogy az vagyok, aki vagyok…”, majd megjelennek a mindenhol jelenlévő és mindent átható vészlények (Kalmár Zsuzsa, Pálfi Ervin és Kovács Nemes Andor) és az emberi természet sajátjának ismeretében kiosztják a szerepeket, tudva, hogy mindenki hatalomra tör, akár van joga hozzá, akár nincs. A fehér jelmezes démoni figurák a hatalmi vágy megtestesítői, akik mindenhol szuggesztív erővel vannak jelen, hisz ők mozgatják a szálakat, ismert pózokba merevedve énekelnek, sokkolnak, vagyis lubickolnak mindent átható hatalmukban. Szeretnénk úgy hinni, hogy ők Macbeth (Mezei Zoltán) legfőbb ellenségei, de velük nem lehetséges az összetűzés. Macbeth legfőbb ellensége saját maga.
A szereplők bámulatos intenzitással léteznek a sokfelé osztott térben, ami az ötletgazdag, tehetséges munka mellett is külön figyelmet igényel, hisz Sasa Senkovic díszlettervező nem csupán egyszerű forgószínpadot teremtett, hanem olyan átjárható, lejtős szerkezetű, csupaszsága ellenére is minden szegletét kihasználható teret alkotott, melyben mégis sarokba szoríthatók a szereplők. Ennek ráadása az önálló életet élő külső gyűrű, ami ezúttal a tér szűkösségében nem érvényesült teljesen.
Hernyák György rendezőt saját bevallása szerint a hatalom és a kisember kapcsolata érdekli leginkább ebben a darabban. Macbethet sem akarja felmenteni, szerinte az előadás valahol a Shakespeare által megírt tragédia és a „valóság“ között van, és főgonosznak sem mutatja, hisz ő csak belekóstolt a fölkínált hatalomba, amit megízlelve megérti, hogy ha már benne van, tisztán nem kerülhet ki belőle, bármilyen szándék is vezérli.
A sziporkázó játékot a kisfiú újabb ártatlan éneke foglalja keretbe, a közönségben feléledt nyugtalanságot pedig a vészlények előadás utáni jelenléte tartja fenn, akik a színen maradva, hipnotikus, démoni tekintettel követik a nézőteret lassacskán elhagyó, amúgy is sokkolt közönséget.
A szabadkai társulat produkciója többszöri megtekintésre javasolt, hisz annak ellenére, hogy látványos, dinamikus, nyers erejű, meghökkentő és provokatív, de koncentrátum-sűrűségű is.
