A csak „madaras képek” néven ismert Teremtés sorozat legkülönfélébb változatait, technikai- és készültségi állapotban lévő variánsait látjuk, miközben végigvezet lakásán.
• A konyhai asztalon öntöm lemezre a színes festéket, így a végeredményt is inkább az anyag és a Jóisten alkotja meg. Nagyon szeretem az Alföldet, az van a szívemben, de itt érdekes módon mindig a hegyek-völgyek, a tenger kerül elő, a madarak pedig a szárnyalást, a szabadságot jelenítik meg. Ezek harmadnapra száradnak meg annyira, hogy sablonnal tudom rátenni a madarat. Amíg ki nem adom a kezemből, gyakran változtatok rajtuk, még utólag is kerülhet fel madár, de tudni kell, mikor kell egy képet végleg befejezni. Kedves tanárom, Cs. Pataj Miska bácsi mindig azt mondta a főiskolán, hogy „Gyerekek, ne piszmogjatok a képpel, mert csak elrontjátok!”. Régen „monatípiákat”, linómetszeteket, kisplasztikákat is készítettem, zománcképeket pedig még ma is rendszeresen. Ezt a technikát 5-6 éve, feleségem halála után vettem elő újra, amikor belefáradtam a komoly, barna képekbe, színek után vágytam és keverni kezdtem a festéket.
A teremtés sorozat zománcképei két fia, Gyuri és Peti egykori szobájában sorakoznak, mint ahogyan a dátumozásra váró és a keretbe még nem került munkák is. A szintén jól ismert virágos képeket már a nagyszobában mutatja.
• Mindig a valóságból indulok ki, csak az évszaknak megfelelően, virág nélkül nem is tudnám megfesteni. Mind más, nincs két egyforma. A virágok lelkét szeretném megjeleníteni, ez ad folyamatos ihletet és „kényszert”. Ezek a képek mindig el is fogynak, mert - hogy bárki hozzáférhessen - elvi okokból szerény összegért adom, némi pénzt mégis muszáj kérni néha, mert a festék, a keret sajnos sokba kerül manapság.
• Naturális képek is készülnek?
• Manapság már nem nagyon, mert régen, negyvenegynéhány évig készült elég, még linó metszetben is.
• Volt idő, amikor Meskó Anna és Póka György országos viszonylatban is egyedüli párost alkotott a közös ex librisek és egyéb kisgrafikák, linómetszetek készítésében. Felesége rajzolt, önre pedig a metszés feladata hárult. Még a szakdolgozatát is „A linómetszés művészete” címmel írta. Az egyetemié pedig „Don Quijote ábrázolása a kisgrafikákon” volt, ez könyvalakban is megjelent.
• A linómetszés igen kényes, mert gyakorlatilag nem lehet hibázni benne. Ugyanis ha megszalad a kés, már el is rontottam. De amióta - úgy 15-20 éve - megromlott a látásom, hiába van szemüvegem, a metszést illetően úgy érzem, mintha a kezem és a szemem közt egy fal lenne, így azt abbahagytam.
•A barna tanyás, fénysugaras képeket is legalább úgy ismerjük, mint a Teremtés-sorozat madarait – mutatok a nappaliban sorakozó képek egyikére.
• Ezeket én lazúrgrafikáknak nevezem. A híg nyomdafestéket felviszem, utána a Szász Endre-féle technikával ruhával visszatörlöm, így alakulnak ki a jellegzetes sugarak. Ez egyrészt technikai adottság, másrészt bennem van, mert még régen, a hajdúszoboszlói égen láttam meg, de itt is, amikor hajnalban jön fel a Nap, minden reggel megnézem, olyan csodálatos! Lehet, hogy a mindennapi energiámat is a Nap sugarából kapom. Igyekszem alaposan kihasználni az időt, ezért többnyire 4-5 óra között kelek, este 9-11 közt fekszem és úgy általában napi 16 órát szoktam dolgozni.
• Mi lehet téma, mi adhat ihletet?
• Az alkotómunkámban mindig az diktál, hogy mit érzek az adott körülményeimhez, lehetőségeimhez mérten, ami által valamilyen szépet alkothatok. Legyenek azok virágok vagy házak, tájak vagy épp egy pusztuló tanya szépsége, mert az élet mindig újjászületik, a romok mögött is felkel a Nap, hiszen az életnek mindig mennie kell tovább. Ezt érzem minden reggel, az ablakom ugyanis Kelet felé néz, és a természet a fényekkel és a felhőkkel olyan csodálatos szépséget alkot, ami megörökítésre kívánkozik. Bennem van a késztetés, hogy ábrázoljam az élet szépségeit. Talán az ajándékozási szokásaimban is ez diktál: adni, átadni, - mert én is ezt kaptam tanáraimtól, kiváló mestereimtől.
• Tisztességgel adja tovább ezt az örökséget, hisz nem csak fáradhatatlanul dolgozik, de képeiből is gyakran adományoz.
• Hajdúszoboszlón, ahol 1944-ben megszülettem, a szüleim egykori étkezdéje helyén ma egy elegáns szálloda áll, aminek recepciós terében pár éve létrehoztam egy mini segítőgalériát, hogy az ott eladott képek árából három szoboszlói gyerek gyógyulását segíthessem. Szinte nincs olyan szálloda a szülővárosomban, ahol ne lennének képeim, van ahol 60 db is.
• Volt a családban önhöz hasonlóan ügyes kezű?
• Tudomásom szerint nem volt. Jelessel érettségiztem Hajdúszoboszlón, az osztályfőnököm pedig biztatott, hogy Egerben tanuljak tovább, hisz a magyar, történelem jól ment, a rajzot pedig csak harmadikként vettem fel.
• Szülei hogy fogadták, hogy ezt a pályát választotta?
• Természetesen támogattak. Egyszerű emberek voltak. Édesanyám szakácsnő, édesapám hentes és mészáros. Étkezdét vezettek és konyhavezetőkként a városban lévő valamennyi üdülő konyháját ők indították be.
• Rajzszenvedélye már kisgyermekkorában is megmutatkozott?
• Különösebben nem. Az iskolai rajzórákon plakátok festésével vettem részt a közösségi életben, de nem volt jelentős. Az azonban érdekes, hogy amikor négyéves lehettem, az étkezde udvarán volt egy deszkakerítés, amire vízzel és ecsettel festettem. Megkérdezték „Mi leszel Gyurka?” én meg azt mondtam „föstő”. Valahol lett is belőle valami, ha már megtanultam ennek a mesterségnek minden csínját-bínját. A főiskolai szünetekben segédmunkásként kitanultam a szobafestést, díszítőfestést. Az egri főiskolára fél évig jártam, ott egy Piroska Csaba nevű főiskolai hallgatótól lestem el a fekete-fehér linómetszést, amikor átiratkoztam a szegedi tanárképző főiskolára - mert a szüleim közben oda költöztek – Winkler Laci bácsi és Fisher Ernő festőművésztől a zománckép készítését tanultam el. Vagyis megtanultam a mesterséget, de képzőművészettel már csak a gyulai tanítás mellet kezdtem el foglalkozni.
• Ha jól tudom, magyar szakon is végzett. Mikor?
• A magyar nyelv és irodalom csak az egyetemi másoddiplomám volt, amit már itt, a gyulai munkahely mellett, a tanítástól kezdődően tíz évvel később végeztem el.
• Hajdúszoboszló, Eger és Szeged után hogy kötött kis Gyulán?
• Feleségem a szegedi Tanárképző Főiskola biológia, földrajz, rajz szakára járt, Gyuláról oda iratkozott be.
• Ő nem Miskolcon született?
• De igen, ám mivel az édesapja bíró volt, ide helyezték, így költöztek ide még Anna gyerekkorában. Édesanyja a 3-as iskolában tanított, így ő már gyulai lányként nevelkedett. A szegedi rajz tanszéken ismerkedtünk meg, az utolsó évben pedig összeházasodtunk. Gyulára úgy jöttünk, hogy a szakmunkásképzőbe hívtak bennünket, mert a szobafestőket tanító Kiss Sanyi bácsi nyugdíjba ment, és igény volt tanárra. Ez volt az első és az utolsó munkahelyünk. Apósom 56’-ban idegleválás következtében elveszítette a látását, ide lettek kötve az Erdélyi Sándor utcába, ez is megrősítette a döntésünket.
• Ma már elképzelhetetlen az egyetlen, egész életen át kitartó munkahely.
• Feleségem 30 évig tanított nőiruha-készítőket, én 40 évig szobafestő tanulókat. A legjobb gyerekeket, mert a szülők úgy voltak vele, hogy ha a gyerek rossz, nem tanul, tekereg, akkor jó lesz szobafestőnek. És hát 40 év alatt 800 szobafestőt segítettem szakmunkás-bizonyítványhoz, mert egy évben általában 20-an végeztek. Néhányan közülük gyönyörű linómetszeteket alkottak, a legkiválóbb Bujdosó Imre volt, aki népi naiv stílusban készített sorozatot a kis falusi élet mindennapjáról.
• Mit tud róla, a linómetszést később is folytatta?
• Nem, mostanában szobafestőként dolgozik. Itt él Gyulán, de az alkotói munka egy kicsit háttérbe szorult nála.
• Valamennyi tanítványa sorsát így ismeri?
• Többnyire nyomon tudom követni, mert mindig összetalálkozom velük a festékboltban. Kiváló mesterek lettek közülük.
• Amikor feleségével 1966-ban ideköltöztek, milyen művészélettel találkoztak a városban?
• Alkotó- és gyűjtőmunkám kapcsán hamar megismerkedtünk a helyi képzőművészekkel, akikkel kisgrafikákat és kisplasztikákat kezdtünk cserélni. A gyűjteményünkből az akkori Jókai Művelődési házban 1968-69-ben kiállítás sorozatot szerveztünk „művészet az ifjúságért, ifjúság a művészetért” címmel, ahol 10 hónapon keresztül egy-egy képzőművész barátunk munkásságát mutattuk be. József Dezső és Koszta Rozóka is nagyon jó barátunk volt, a mostaniak közül Székelyhidi Attilát becsülöm nagyon nagyra, vele fél évig az egri tanárképző főiskolára jártam. Ő ott kezdett és végzett.
• Nem csak szerveztek kiállításokat, hanem számos hazai- és külföldi tárlaton bemutatkozhattak.
• A legrangosabb kiállításokon szerepeltünk, de ezek aztán elmaradtak, mert mi soha nem törekedtünk a sikerre, hanem csak a magunk szerény eszközeivel dolgoztunk pedagógusként. De azért pár életrajzi lexikonba így is bekerültünk, és nem panaszkodhatok, mert amíg látok, a kezem mozog, csinálom ezeket a képeket.
• Sokak örömére, hiszen festményeivel tudatosan is segíti a rászorulókat.
• Ez a szokásom, szeretek adni. Az adakozást még feleségemmel kezdtük 1997-ben, amikor a Gyulai Tűzoltóság kért képet egy aukcióra. Aztán már mindenfelé adtunk képeket kórházaknak, városoknak, gyűjtéseket szerveztünk betegeknek, rászorulóknak. Az utolsó közös kiállításunk 2007. február 5-én volt a Postagalériában, amiről másnap a tévében és az újságban volt beszámoló, február 8-án pedig bekövetkezett a tragédia. De hát ilyen az élet és a halál, elválaszthatatlan egymástól. Ezért is dolgozom annyit, mert most még látok, bírom, és ez éltet: a munka és hogy tudok adni. Mert akármennyit adok másoknak, nekem nem lesz semmivel sem kevesebb. Megtapasztaltam, hogy amikor adtam, az aznap vagy másnap megtérült.
• Meg is szokták keresni?
• Ritkábban, mert akinek valóban szüksége van a segítségre, az csak ritkán kér. De amikor az újságban olvasok vagy máshonnan értesülök beteg gyerekeket nevelő családokról, nem tudom megállni, hogy ne adjak képet vagy hogy más módon segítsek. Ezekben a nehéz időkben talán az segít, ha adunk. Ez munkálkodik bennem. Ez pedig onnan ered, hogy a gyerekkoromban, ha volt egy szelet kenyerünk, akkor azt háromfelé törtük, hogy a másik két szomszédnak is jusson. Szerényen megvolt mindenünk, de süteményből, disznóvágások kóstolóiból mindig vittünk át egymásnak. Ez nevelődött belém, ez van bennem gyerekkorom óta.
• Szülővárosa mellett azonban Gyula, mint választott városa is jelentős szerepet kap életében, különösen, hogy egy éve viseli a Sikeres Gyulai címet. Ez mit jelent önnek?
• Nagyon nagy örömet és megtiszteltetést. Szinte megilletődve voltam ott az ünnepségen. Az élet úgy hozta, hogy akkor Emhő Józsefék ültek mellettem, de a hentesmester Veres Bandi és a többi kiváló nyulai is mind jó ismerősöm, úgyhogy egyúttal jó kis baráti összejövetellé alakult.
