Hétéves keresztlányom egyszerűen imádja Gyulát. Nem tud betelni a Körösökkel, az Élővíz-csatornával, minden nap menne a fürdőbe, tobzódik a Százéves fagylalt választékában, lenyűgözve áll az ősi zenegép előtt. Csacsog, fecseg egész nap, mindig menni kell vele, mindenről kérdez, mindent észrevételez. Aztán este fáradtan kimondja az igazságot:
- Milyen jó neked keresztapa! Te egész évben itt nyaralhatsz Gyulán!
Majd édes álomba merül. Betakargatom, s elgondolkodom azon, amit mondott. Első pillanatban hajlamos lennék gyerekes bolondságnak tekinteni, de aztán a cigarettafüst meg egy pohár bor elgondolkodtat.
Gyakran elnézem a városba érkező turistákat, akik gyönyörködve járják Gyula utcáit. Élvezik a fákat, virágokat, a gyönyörű épületeket. Megpróbáltam rájönni, hogy mi a különbség közöttük és közöttünk, itt élők között. Miért van az, hogy mi inkább a hibákat, gondokat, problémákat látjuk, ők meg a szépségeket, értékeket? Pusztán csak az lenne az ok, hogy maga a kirándulás egy ünnepi pillanat az életünkben, amikor az ember napi gondjai háttérbe szorulnak? Hollókőn jöttem rá, hogy nem csak erről van szó. Magam is élvezettel jártam a kis falucska utcáit, amikor ráéreztem a különbségre. A vendég emelt fővel jár, a magasba néz, a látnivalókat keresi. A szépet látja. Ha valahol valami kevésbé látványos, vagy éppen rossz dolgot talál, tovább siklik tekintete, nem időzik a hibán. Olyat lát eleget. Aki otthon van, tudja minden kátyú helyét, figyel, hogy ki nem marjuljon a bokája. Észreveszi az omló vakolatot, a bedőlt kerítést. Fejét leszegve megy a dolgára.
Lehet, hogy a keresztlányomnak van némi igazsága. Nyaralhatnánk egész évben. Talán csak a fejünket kell felemelni…
