A locsolkodás ősi magyar húsvéti hagyomány. Régen a termékenységkultuszra, ma a keresztség jelképére, a keresztvíz tartalmára is utal Krisztus Urunk feltámadásának ünnepén.
Lényege, hogy locsoláskor tiszta folyadékot öntsünk a hölgy fejére, hogy el se hervadjon és lelkileg is megtisztulhasson. Régen lepedőt terítettek le, hogy a lecsapódó harmatot kicsavarhassák belőle, máshol szerényen nyakon öntötték a fehérnépet egy vödör vízzel, emitt meg nemes egyszerűséggel belelökték az itatóvályúba a leányzót. Tinédzserkoromban már fejlettebb eszközök is rendelkezésre álltak, mint például a szódásszifon.
A tradíció finomításaképpen találták ki a kölni használatát, ami teljesen megváltoztatta a mai szokásokat. Ez általában émelyítően büdös, tisztelet a kivételnek, bátyám például pallérozott illatú, drága parfümmel locsol, de igazából akkora már mindegy a hajnak. A másik tizenhét öklendeztető kombinációja már az illat kifújásakor elnyomja azt, és hiába a napi többszöri hajmosás, szegény kedvesünk hatása még mindig fejfájdítóan orrfacsaró!
Ismerek hölgyeket, akik húsvétkor bezárkóznak, vagy egyszerűen elutaznak, hogy megússzák mindezt.
„Engem ne kerüljenek a lányok!” megoldást ötöltem ki. Enyhe, hajápolószeres oldatot kevertem, hiszen a lányok haja amúgy is folyton szenved a ma igen divatos kemikáliáktól, pláne a húsvétkor rájutó pacsuli-dózistól. Ennek majd’ húsz éve, és a hölgyek – legalábbis emiatt – már nem menekülnek előlem húsvétkor. Tudják, hogy tőlem a fent említett oldatot fogják kapni, vagy legrosszabb esetben tiszta vizet. Így történik, hogy míg én a kínrímeket skandálom, a lányok gyermeki bájjal és kerek mosollyal az arcukon, locsolásra vágyakozva állnak elém.
Hát nem megéri egy kis odafigyelés, fiúk?!
