Gyulai Hírlap - A magyar nép lelkében mélyen él a szabadság és a nemzeti függetlenség feltétlen tisztelete

• „Hol sírjaink domborulnak,
  Unokáink leborulnak,
  És áldó imádság mellett
  Mondják el szent neveinket.”

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Petőfi Sándor váteszként látta az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseinek sosem múló, a nemzet szívében örökmécsesként lobogó lánggal, égő szenvedéllyel ápolt emlékezetét. A szabadságharc katonai vereségét követően 170 esztendő múltán is összegyűlünk mi gyulai magyarok itt, a Petőfi téren és egybegyűlnek a Kárpát-medence településein, vagy a világon bárhol szórványban élő magyarok, hogy felelevenítsék az 1848. évi dicsőséges március 15-e történéseit. Koszorúink elhelyezésével jelképesen ma, 2019.március idusán is leborulunk a 48-as hősök sírjai előtt és tetteik dicső emlékezete előtt. Sosem feledjük azokat a nőket és férfiakat, akik vérüket hullatták, s ha kellett, életüket áldozták a magyar szabadság és függetlenség oltárán.

Pedig a forradalom kitörését követő 46 esztendő múltán még így írt Vajda János: „Nem tudom meddig tart a 48 március idusa ünnepeltetésének szokása nálunk. Talán a félszázados forduló után meg is szűnik, vagy legalább szűkebb körre módosul.”

Azt mondják, hogy a mai világban, az információs szupersztrádán suhanva minden nap alkotni kell egy új történetet, mert a tegnapi már elavultnak számít ma is, holnap pedig már nem is emlékszik rá senki. Sok esetben valóban így van, ám az is igaz, hogy a legszebb, a lelkünk nemes részében élő történetek valójában halhatatlanok és megunhatatlanok, ha arról szólnak, amire tiszta szívünkből vágyunk, függetlenül a történelmi korszaktól.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc halhatatlan és megunhatatlan története a legszebbek közé tartozik, melyeket magyarok minden nemzedéke úgy őriz kollektív és személyes emlékezetében egyaránt, mint a pásztorok a meséket, melyeket a tűz körül estéről-estére megosztanak egymással, noha mindnyájan tudják a történeteket, de melengeti lelküket, amikor újra és újra átélik a valamennyiük által ismert eseményeket.

Így hallgatjuk mi is csillogó szemmel évről évre, immár 17 évtizede, azoknak a nőknek és férfiaknak igaz történetét, akik szembeszálltak az elnyomó hatalommal a legnemesebb eszmék győzelmének reményében: a szabadság és a nemzeti szuverenitás, a polgári jogegyenlőség és a testvériség eszméinek diadala reményében. Éppen ezért a mindenkori hatalom csak akkor képes magáénak vallani a márciusi ifjak üzenetét, akkor képes valóban és szívből ünnepelni, ha lételeme a szabadság, a polgári jogegyenlőség és a testvériség, valamint ha képes küzdeni a nemzeti szuverenitásért. Szerencsések vagyunk, hogy ma ilyen világban élhetünk. A rendszerváltozás óta törvényes nemzeti ünnepünk március 15., amikor a hivatalos Magyarország és a magyar néplélek egyaránt önfeledten ünnepel.

Amikor a hatalom csak félszívvel ünnepelt, a magyar néplélek akkor is őszintén éltette azokat, akik úgy hozták el a nemzet és az egyén számára a szabadságot, mint ahogyan a tavasz hozza el a természet kibontakozását. 1956 forradalmárai és 1989 rendszerváltoztató polgárai is a 48-as zászlókat emelték a magasba és arra vágytak, hogy olyan felszabadult örömmel ünnepelhessék március 15-ét, mint ahogyan mi tehetjük a mai Magyarországon: őszintén és szabadon elmondva ünnepi gondolatainkat. Ilyenkor gondoljunk arra is, hogy az elmúlt 171 évben milyen sokan adták ebben az országban az életüket azért, hogy mi ma egy demokratikus hazában szabadon ünnepelhessünk.

Gyulán már a forradalom kitörésének első évfordulóját is méltóképpen megünnepelték. A híres gyulai kaszinó tagjai terjesztettek ez iránt indítványt a vármegye közgyűlése elé, melyet az elfogadott és utasította a városokat és községeket, hogy 1849. március 15-én hazafias ünnepet tartsanak. A fellobogózott gyulai utcákon már reggel óriási néptömeg hullámzott, a közeli községekből is sokan érkeztek városunkba. A cél nem csupán az egy évvel azelőtti pesti események örömteli felelevenítése volt, hanem ezen túlmenően a nép lelkesedésének és áldozatkészségének fokozása is. Ennek eredményeként jelentős adományok gyűltek össze a honvédek, a sebesültek és bizony, a foglyok ellátására is. Ekkorra ugyanis már hadban állt Magyarország, sokezer honvéd hullatta vérét a szabadságért és Magyarország nemzeti érdekeiért a csatatereken.

Pedig a forradalom békésen indult. Előzőleg több évtizedes küzdelem folyt a magyar érdekek érvényesítéséért a Habsburg Birodalmon belül, kizárólag törvényes, akkori keretek között – mondhatni– parlamenti eszközökkel. A reformkor országgyűlési vitáiban olyan szellemi óriások nőttek fel, akik meghatározó alakjai voltak a szabadságharcnak, majd – akik még életben voltak és magyarhonban élhettek –a kiegyezést követő dualizmuskori Magyarországnak is. Ehhez hasonló koncentrációban sem azelőtt, sem azóta nem működtek Magyarországért kivételes képességű államférfiak. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Szemere Bertalan, oly kiváló történelmi személyiségek, akikből átlagos korszakban jó, ha évszázadonként egy születik. Az elnyomó Habsburg-hatalommal szemben ők valóban a magyar népet képviselték. Szavuknak súlya volt. Értelmes viták során hosszú éveken át kísérelték meg érvényesíteni a magyar érdeket a bécsi udvar önző hatalmi politikájával szemben, amely ellenezte a polgári jogok kiterjesztését és az országot birodalmi tartománnyá kívánta süllyeszteni. Ez a birodalmi ellenállás roppant meg a magyar népet képviselő államférfiak kitartó küzdelme és a forradalmi ifjúság fellépése nyomán egy oly tavaszon, mikor Európa nagyvárosaiban sorra lobbantak fel a forradalom tüzei.

A magyar fővárosban lezajlott eseményekről egy korabeli röplap ekképpen tudósított: „Pest város közönsége nevében alolírottak szerencsések hivatalosan értesíteni a’ magyar nemzetet, hogy a’ mi más országokban polgár vérbe került, – a’ reformot – Budapesten 24 óra alatt békés és törvényes uton kivívta a törvényes egyetértés.” A híres 12 pont kinyomtatásának körülményei jól illusztrálják a forradalom széleskörű támogatottságát. Arra jól emlékszünk tanulmányainkból, hogy a Pilvax ifjai és az egyetemi ifjúság mintegy kétezres tömege felkereste Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdáját, aholis Petőfi, Vasvári, Jókai, Irinyi, Degré Alajos és Vidats János követelte Landerertől a 12 pont és a Nemzeti dal kinyomtatását. Azt is tudjuk a tankönyvekből, hogy a nyomtatvány elkészült. Az eset körülményeit azonban Hermann Róbert történész írta le részletesen. Eszerint a követelésre Landerer Lajos ekképpen válaszolt: „Lehetetlen, nincs rajta a cenzori engedélyezés.” Erre a fiatalok megdöbbentek. Landerer azonban nem kívánta megakasztani a forradalmi lendületet, ezért gyorsan a segítségükre sietett, azaz odasúgta nekik: „Foglaljanak le egy sajtót.” Erre Irinyi odalépett az egyik géphez és határozottan kijelentette: „E sajtót a nép nevében lefoglaljuk!” Mire a nyomdatulajdonos csak annyit mondott: „Erőszaknak ellent nem állhatok.”, majd a nyomdászok lelkesen megkezdték a Tizenkét pont és a Nemzeti dal kiszedését és kinyomtatását. Ezzel megvalósították az első pontba foglalt követelést: a sajtó szabadságát a cenzura eltörlésével.

Magyarország nem a csatatéren, hanem a törvényhozásban kívánta megvalósítani forradalmi programját. Az áprilisi törvények történelmi léptékű változásokat hoztak. Az országgyűlés eltörölte az úrbéri szolgáltatásokat, azaz a jobbágyságot, törvényt fogadott el a közteherviselésről, a népképviseletről, a sajtóról, a független, felelős magyar minisztériumról és más sarkalatos kérdésekről. E történelmi jelentőségű törvénycikkeket megszavazta Békés vármegye két országgyűlési követe, Tomcsányi József és Tormássy János is.Ahogyan Kossuth fogalmazott követjelentésében: „nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövendő kifejlődésünknek.”

Egy új világ kezdődött, ám ezt az új világot még be kellett volna lakni. Erre a történelem sajnos akkor nem hagyott esélyt, nem adott időt. Ám voltak érdekes esetek, melyek megmutatták, hogy a szabadság nem csupán lehetőség, de felelősség is. A szabadság adta lehetőségekkel meg kell tanulni élni, ki kell alakítani a szabadság rendjét, mert a szabadság csak akkor jótékony adomány, ha kialakítjuk és megtanuljuk gyakorlásának rendjét. Mint ahogyan József Attila is így fohászkodott majd egy évszázaddal később: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet”. Ez nem megy mindig elsőre. Jó példa erre Magyargyula és Németgyula egyesítésének kálváriája.

1848 tavaszán elindult a közigazgatás átalakítása is a népképviselet megvalósítása érdekében. Az új önkormányzati rendszer felállításával kapcsolatban megindultak a tárgyalások a már több, mint 100 éve különálló Németgyula és Magyargyula egyesítésére vonatkozóan is. Május 22-én határozták el a németgyulaiak, hogy bizonyos feltételek elfogadása mellett eggyéolvadnak Magyargyula városával. A két képviselő-testület az egyesülési feltételeket elfogadta, majd a meghirdetett népgyűlés is jóváhagyta azokat. Eddig rendben is volnánk, ám az immár összeolvadt két város rendezett tanácsát is meg kellett alakítani, ehhez pedig az összehívott népgyűlésen – titkos szavazással – meg kellett választani a város új vezetőit.

Elsőként a polgármester-választást ejtették meg május 31-én. A magyargyulai Németh Antal nagy többséggel nyerte el a polgármesteri széket. Ezután a bírói hivatalt kellett betölteni, amelyre elsöprő többséggel Karassiay Istvánt választották meg. A kapitányi hivatalra Sztojanovics Szilárdot közfelkiáltással fogadták el. Az új elöljárók a népgyűlés előtt még aznap letették az esküt, majd a tisztújítás folytatását másnapra halasztották. Eddig a pontig rendben ment minden.

A következő napon azonban az ügyészi állás betöltése következett. Erre a hivatalra Szűcs Jánost választották meg. A gondok itt kezdődtek, mert emiatt Németh Antal nyomban lemondott polgármesteri hivataláról, mondván, hogy már esküje előtt kijelentette, hogy „megjegyzett emberekkel” hivatalt nem visel. Márpedig Szűcs János frissen megválasztott ügyészt ő „megjegyzett embernek” ismerte, akit csalásért már több ízben feljelentettek, noha eddig semmit sem lehetett rábizonyítani. Bár a nép a lemondást nem akarta elfogadni, Németh eltávozott a helyszínről. A helyzetet tovább rontotta az, hogy Karassiay István, az új bíró is nyomban lemondott. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? A gyűlést felfüggesztették, a folytatást délután 4-re kitűzték, majd nagyszámú küldöttség indult a lemondott polgármester és bíró után, hogy hivatalaik elfogadására felkérjék őket.

Ez a törekvés azonban sikertelen maradt, Németh és Karassiay nem álltak kötélnek, ezért délután új választást kellett tartani. A népgyűlés ezúttal a németgyulai Thezárovics Jánost választotta polgármesterré, bíróvá pedig Huszka Mihályt. Ezzel az eredménnyel azonban a magyargyulai polgárok nagy része nem volt megelégedve. Kétségbe vonták a szavazás jogszerűségét, arra hivatkozván, hogy a magyargyulaiak abban a hiedelemben voltak, hogy az eleredt záporeső és a kellemetlen időjárás miatt talán nem is folytatódik a népgyűlés, egyébként pedig az nem is volt meghirdetve, hogy délután megint lesz polgármester- és bíróválasztás.

Másnap ezért újból népgyűlést tartottak, ahol a többség új választást kívánt. El is kezdődött az új szavazás, de erre meg a németgyulaiak távoztak el a helyszínről, akik egyébként addigra már megbánták a két város egyesítését. Végül Szombathelyi Antal alispán javaslatára egy bizottságot választottak, amely házról házra járva megszavaztatta a két város lakosságát arról, hogy kívánják-e az egyesülést. Végül a magyargyulaiak és a németgyulaiak többsége is az elszakadás mellett voksolt. A németgyulaiak visszakapták városuk pecsétjét és a két város különállása továbbra is fennmaradt egészen 1857-ig.

Mindeközben a nyár folyamán megváltozott az európai politikai helyzet. Az osztrák csapatok katonai győzelmet arattak az észak-itáliai felkelők felett, immár nem kellett tartaniuk a kétfrontos háborútól, ezért a Habsburg Birodalom megmutathatta igazi arcát, melyet a magyar nemzet az elmúlt századokból sajnos már megismerhetett. Bécsben úgy döntöttek, hogy elérkezett az idő az áprilisi törvények egyoldalú, ha kell, erőszakos módosítására, a katonai erő alkalmazására. Elkezdődött a magyar nép szabadságharca, amelyből a magyar- és németgyulai polgárok is derekasan kivették részüket. A gyulai nemzetőrök és honvédek számos győztes csatában harcoltak, a teljesség igénye nélkül megemlítendő a győzelmes angyalkúti csata, valamint Zádorlak és Újarad bevétele. Az otthonmaradottak is jeles érdemeket szereztek a szabadságharc támogatásában. A gyulai asszonyok és sütőmesterek élelmezték a honvédséget, a polgárok adományokkal járultak hozzá a nemzetőr- és honvédseregek felszereléséhez. Magyargyulán tölténykészítő műhelyet rendeztek be, és a török háború idejéből a várban megmaradt ágyúgolyókat is elküldték az aradi honvédtáborba. A gyulai mesteremberek a szabadságharc egész ideje alatt ruházati és egyéb felszerelési tárgyakat készítettek a magyar hadsereg számára. A gyulai polgárok elszállásoltak sok menekültet, akiket a harcok pusztítása tett földönfutóvá az erdélyi és délvidéki részeken. 1849 elején Gyulán két ideiglenes kórházat is felállítottak, egyet a honvédek, egyet a hadifoglyok részére.

Helyben is megmutatkozott tehát az a nemzeti egység, amely végigkísérte a magyar szabadságharcot.

A magyar honvédséget orosz segítséggel, katonai túlerővel legyőzhették a harctereken, de az erkölcsi győzelmet a magyar nemzet aratta le, amely erkölcsi győzelem kivívta a nagyvilág rokonszenvét is. Henrik Ibsen Magyarországhoz című versét így zárta:

• „A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
• A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.”

A Habsburg Birodalom végül nem tudta katonai győzelmét politikai győzelemmé változtatni, hiszen az 1867-es kiegyezés során mégis kénytelen volt elfogadni a 48-as követelések nagy részét.

A magyar nép lelkében azóta is mélyen él a szabadság és a nemzeti függetlenség feltétlen tisztelete. A magyar emberből egyik diktatúra sem tudta kiölni a szabadságvágyat. Történelmünk során pedig megtanultunk világos különbséget tenni az elnyomás és a szabadság között. Mi magyarok jól megtanultuk a ’48-as és az ’56-os leckét, ezért képesek vagyunk eligazodni a szabadság dolgában, rögtön felismerjük, ha csorbulnak a ’48-as értékek. Ezért a hatalomra éhes szájak hiába kiáltanak önkényuralmat a szabad világra, tudjuk, hogy ezt csak azért teszik, mert nem őket támogatja a demokratikus többség, mert nem az ő szájuk íze szerint történnek a dolgok. Március 15-én, a szabadság ünnepén pedig különösen jóízűen mosolygunk azon, amikor a hatalomra éhes szájak elnyomásról, a sajtószabadság hiányáról és diktatúráról szabadon beszélnek nyilvános rendezvényeken, és kifejezetten megnyugtató, hogy e beszédek azután szabadon megjelennek a sajtóban is, többszáz nyilvános felületen. E beszédekből pedig évről évre azt is megtudhatjuk, hogy a szónok miként fogja megbuktatni Magyarország demokratikusan megválasztott kormányát. Erről pedig ugyancsak évről évre egy Petőfi-vers címe juthat eszünkbe: A füstbe ment terv. A ’48-as forradalom történetéből ugyanis azt is megtanulhatjuk, hogy csak valós, a nép többségétől származó támogatás eredményez változást.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A szabadság és a nemzeti függetlenség feltétlen tisztelete nemzedékről nemzedékre öröklődik. Mint ahogyan mi is óvodás korunkban, úgy a mai gyermekek is elsétálnak az óvónőkkel minden március 15. előtt ide, a Petőfi-szoborhoz. A gyulai gyermekek nemzedékről nemzedékre ismétlődően elhozzák ide pálcikára ragasztott nemzeti színű zászlócskáikat, melyeket a szobor körüli virágágyások földjébe tűznek. S majd az ő gyermekeik is ugyanezt teszik. Így él tovább az 1848/49-es magyar hősök tetteinek kultusza, így borulunk le azok emlékezete előtt, akik készek voltak mindent feláldozni a haza üdvéért. A nagy koszorúk körül a kis zászlók azt üzenik, hogy a jelen és a jövő nemzedékei egyaránt közösen vallják az egykori márciusi ifjakkal:

Legyen béke, szabadság és egyetértés!