Töri óra volt, érettségire készülés, amikor lenyúltam a táskámhoz. Papír zsebkendő helyett azonban egy köteg fénymásolt fotó akadt a kezembe. A gyűröttre fogdosott, de összegumizott papírokon egy fiatal srác arcképe látszott: az enyém. Utóbb megszámoltam: hatvanöt példányban. Összenéztem a másik padban ülővel. Arcán a megdöbbenés és a rosszat szimatoló kíváncsiskodás elegye. Mintha azt kérdezné, buzi vagyok-e, hogy ennyire szeretem magam. Nem tiltakoztam. Beletörődtem, van, akinek sokat jelentek, és azt is sejtettem, kiről van szó.
Zsófival a gimi bálján keveredtünk össze, pontosabban ő kevert össze magával, s aztán elég volt két randevúszerű alkalom, hogy elhiggyem: képes volna egy rahedli pénzt elkölteni tablóképek kérdéses minőségű sokszorosítására. Egyébként meg nem érdekeltek a csajok. Végzős voltam és hangoltam a matúrára, ráadásul éppen túl voltam Ken Follett nagyregényén. A katedrális az első oldaltól beszippantott, s bár megugrotta a 700 oldalt, hat nap alatt befaltam, inkvizícióval felérő apróbetűi dacára. 1992 karácsonyától szerzetesnek készültem. Tudtam, ha családi házunkat könnyűszerrel megvédem a betolakodó szarmatáktól, az egyetem varázslatos világának páratlan lehetőségeivel is élni fogok. A kapubejárótól nézve a házunk kiköpött kolostorépület volt, a tornác kerengője és az udvari nyomós kút gótikus íve pedig hab a tortán. Zsófinak is lelkendeztem a bencés barátokról, ami egy öltönyös bálban akár necces is lehet, de sikerült túlüvöltenem a Roxette muzsikáját. A következő találkozáskor felfigyeltem a kézfején futó vékonyka varokra. Értetlenkedő csodálkozásomra maga elé suttogta: önkínzás. A tesiöltöző pompás hely pornófilm forgatására, én azonban erkölcsi tanulságokat sem nélkülöző fejtegetéseket vezettem elő neki, melyek kivétel nélkül arra intették őt, hogy bármennyire tiszteljük is elődeinket, legyenek azok szelíd barátok vagy acsarkodó normannok, tulajdon kezünk konyhakéssel vagdosása semmiképp sem bölcs dolog. Igyekeztem leplezni, hogy apácaerénye imponál. Hetekkel később egy kocsmában futottunk össze, a hangszóróból Deák Bill nyomta a kompromisszummentes bluest, mi a játékgép mellé csúszva turbékoltunk. Zsófi mesélt a faterjáról, tök jó arc az öreg, képzeljem, echte fasiszta, koncertekre jár verekedni, sörrel a kézben pogózik. Túlzás, hogy elbűvölt, inkább némi zavart éreztem, ami indulatos kifakadásban tetőzött. Hát miket hadovál itt nekem. Hogy merészel fasizmust említeni. És annak is mely ágáról van szó, mert ha azt vesszük, és soroltam, mit kell venni. Vagy hallott már Primo de Riveráról? Zsófi szürke egérke volt, füstszagú kabátjába kucorodva, de bólintott, igen, hallott. Visszavonulót fújtam, mert a spanyol diktátornak én is csak a nevét tudtam, továbbá hogy 1923, ennyit írt a töris segédanyag. Zsófi csak egy évvel fiatalabb, mért ne hallhatta volna ezt a dallamos nevet. Jó arc a faterja. Ittam a sörömből, és arra gondoltam: önkínzás. Undorodtam az erőszaktól.
Egy szombat éjszakán aztán elővettem az egyik haverját. Milyen nő ez, mi a bráner van az öngyilkossági kísérletekkel meg a fasiszta papával, és egyáltalán. A srác nem lepődött meg. Higgadtan slukkolt, és azt mondta, legyek óvatos, a csaj kicsit szélsőséges, nem mindig cselekszik átgondoltan. Például, ez volt az adu, kriptában akar szeretkezni. Kőkemény elhatározása. Megszállt a félelem. Kriptában dugni? Sötétben lenni nővel? Eleve hogy jutunk be. Attól fogva kerültem őt, és a nevét sem voltam hajlandó kimondani. A sráccal még eldumáltam egy darabig. Búcsúzásképp annyit mondott, nem, sose akart szerzetes lenni.
A ballagáson elkerülhetetlen volt a találkozás. Kilépett a padból, amikor bekígyóztunk. Azt hittem, lepofoz, de csak egy szál rózsát nyújtott át. Feketét, amilyen a bencések csuhája. Lesütött szemmel hagytam el a termet, egymás vállába kapaszkodtunk, ment a nóta. Én csak rebegtem, de legalább latinul. A hegyimentők vihetik úgy a darabokra tört sízőt, ahogy engem az osztálytársaim.
Az egyetem aztán full középkor volt, s végre megszabadultam a nyomasztó emléktől is. Jöhetett a hangolás a kontemplatív létformára. Hanyagoltam a partikat, mert első a munka, lovagvárnak láttam a vonatból a pusztabéli leharcolt szélmalmot, s amikor lemaradtam a fél nyolcas villamosról hétfőn, szelíden csitítgattam a szitkozódó sorstársakat a megállóban: Isten akarata. Ferences testvérekbe ütköztem az utcán, meg-megálltam a dóm előtti tágas téren, gyönyörködni a Magasságoshoz nyújtózás e káprázatos formakultúrájában, s beszereztem a vonatkozó szakirodalmat, Gecse Gusztávot, George Duby-t, mindenkit. Az út, mely a megvilágosodás mezejére vitt, nem volt göröngyöktől mentes. Egy antikváriumban anyám fizetésének ötödéért rám sóztak egy gregorián kazettát: hallgatván, II. Géza korában éreztem magam, ami a tulajdonképpeni cél volt, de nem szabadultam a gondolattól, amit hallok, annyi, hogy pár srác összeverődött a közelmúltban, és felkornyikálták a témákat egy közép-olasz città stúdiójában. Hajam kezdődő ritkulását sem fogadtam kitörő lelkesedéssel, de könnyűszerrel meggyőztem magam a kötelezően előírt tonzúra viselésének fontosságáról. Albérletben éltem, negyedmagammal, a srácok csípték, amit képviselek, de ritkán éreztem, hogy komolyan vesznek.
Egy este szívtuk odahaza a cigiket, és a csajokról dumáltunk. Mindhárom lakótársam rendes párkapcsolatban élt, tehát az elfáradáson túl, a kiégésen innen, ezért sokat tudtak arról, amiről nekem, leendő novíciusként, sejtelmem se lehetett. Noha kiókumlált szerzetesi karrierem megkövetelt bizonyos feltételeket, a szerelem engem se került el: egy volt osztálytársammal jártam, ami egy plátói nexus szinten tartásán túl egyebet nem jelentett. A rendszeresen, csaknem félévente küldött levelek közé egyszer, tartózkodó kérésemre, fényképet is mellékelt magáról. Ezen egy hintában ül, fekete haját fújja a szél, az arca azonban elmosódott; ügyetlenül járt el, aki kattintott, de bárki volt is, nem emésztett miatta a féltékenység. Csiribí-csiribá: előkaptam a fotót, amelyet a Rejtélyek és botrányok a középkorban című tanulmánykötet 23. és 24. lapja közé tűzve rejtegettem. Ő az, adtam körbe büszkén, mint valami spanglit. Az én arkangyalom. Hurráztak, melegen gratuláltak, nem is tudták, kiabáltak, hogy van csajom. És ezt egy évig titkoltam? Van, röstelkedtem Babits modorában, de nincs is. Hogy értem, nem értik, és járt körbe a fotó. Nem tán merevedési zavaraim vannak, kérdezték szinte egyszerre, és vihogtak. Velük röhögtem én is, volt bizonyos tartása az estének. A következő napon azonban rettenetes dolog történt.
Szokásos szerdának indult. Hat órakor ébredtem, de mivel odakinn középkori sötét volt, csak fél hét után négy perccel keltem ki az ágyból. A többiek még aludtak. Mielőtt kiléptem az ajtón, megigazítottam képzeletbeli kámzsámat, s lepillantottam a derekamra csatolt erényövre: rendben volt. A délelőtt is a megszokott forgatókönyv szerint csordogált, előadás, szeminárium, s a menzás ebéd is istenien sikerült. Éppen hazafelé villamosoztam a sötétedő délutánban, amikor pillantásom az ablakon túlra tévedt. Abban a minutumban kiszúrtam. Nagykabát volt rajtam, de végigszánkázott hátamon a rémület hidege. Ösztönösen a belső ülések felé húzódtam, de nem tudtam elvegyülni, kevesen utaztak. Zsófi volt az. Tekintetében, amennyire meg tudtam állapítani, a jól ismert, ábrázolhatatlan üresség, az ostobaságé, s azé, akit megkímélt a Mindenható a rendszeres olvasástól, de aki most, legnagyobb megrökönyödésemre, egyenesen a jogi kar felé tart. Zavarba ejtő energiával tört utat magának a megálló környékén összeverődött tömegben, majd miután néhány csinos kanyart levágott, elnyelte a kivilágított épület.
Azt hittem, káprázik a szemem. Könyvek voltak a hátizsákomban, vaskos, keményfedeles kötetek, Erdélyről, a huszadik századról, a százéves háború történetéről. Krónikák, geszták, annalesek. Meg voltam pakolva, akár egy mihaszna vágáns, akit hazavágott az anyaszentegyház, mert magasról tett a regulára, s ezért most ágrólszakadt poétaként tengeti az életét. De ez a számtalan kegytárgy mind kevés volt az ördögűzéshez. Ez a jelenség, akárhonnan is néztem, Zsófi volt, méghozzá divatos szövetkabátban, a lábán elegáns csizmával, melynek látványa bizsergetőn hat az ágyékra. Fess jogász csajok néznek ki így, igaz ugyan, hogy nem lehet különbséget tenni köztük, de ők: ők. És ő: ő volt. A hatalmas egyetemi épület úgy csillogott, mintha odabent karácsonyoznának. A villamos nyekkent egyet, majd elindult. Mentünk tovább. Picsa. Ez a szó jutott az eszembe. A picsába. Utoljára láttam őt.
Az albérletben sötét volt, csak a fürdőszoba szellőzőrácsán át jött némi fény, valaki már itthon volt, a zuhany alatt állt, és vidáman fütyörészett. Kínosan éreztem magam, egyszerre voltam letört, fásult és tanácstalan. Tébláboltam a lakásban, nem találtam a helyem. Leültem a konyhában, aztán inkább villanyt gyújtottam a szobámban, és mustrálgattam a könyvespolc kínálatát. Ez sem okozott örömet, ezért a nappaliba vonultam, s bekapcsoltam, de abban a pillanatban ki is lőttem a tévét. Nem tudtam kiverni a látottakat a fejemből. A büszke Zsófit. Lehet, egyszer majd ő ment meg szorult helyzetemből. Mi lesz akkor a kriptában baszással! Jaj, istenem, van, amit jobb elfelejteni. Végül különös dologra szántam el magam. Mintha az én hajlékom volna, átmentem legidősebb lakótársunk, Nimród szobájába, s akár egy hűséges vazallus, meghúztam magam az ajtó és a ruhásszekrény közötti résben. Poénnak sem utolsó, meg aztán jobb, ha nem lát senki egy ideig. A karthauziaknak lehettek hasonló celláik. Jelszavuk az volt, memento mori! – emlékezz, vagy ahogy az egyetemen tanították: gondolj a halálra. Épp a halálra gondoltam, amikor abbamaradt a zuhanyozás, s legnagyobb megdöbbenésemre maga Nimród lépett a szobába. Határozottan, mint aki ütni készül, elindult a velem szemközti ablak felé, az ágyhoz. Csodaszép férfitestet láttam, mívesen metszett, sportosan formás seggel, melynek fehér gerezdjei a nyári strandolások következményeképp vakítottak, akár a jogi kar ízléstelenül kivilágított tömbje. Picsa, és egy igazi férfié. Memento mori. Volt néhány opcióm, ezt sikerült pillanatokon belül átgondolni. Mondjuk, feladom magam, hahó, Nimród, ne ijedj meg, csak játék, csiribí. De mi van, ha úgy megrémül, hogy szörnyethal? Hogy magyarázom ki a szituációt, és főleg kinek. Megint Zsófi jutott az eszembe. Vagy, mondjuk, túléli, de attól fogva mit gondol rólam. Vagy, ami nagyobb baj, félreérti, és örül. A másik, egyben utolsó lehetőségem a kisurranásé volt, de erre egyfelől a másodperc töredéke állt rendelkezésemre, hiszen mindjárt megfordul, leül az ágyra, törülközni kezd, másfelől a surranásnak is van hangja, ami legalább annyira árulkodó, mintha fölfedném magam. Bíztam az akciófilmekben, ahol a főhős mindig megússza, ugrik s mögötte robban, ezért a másodperc töredéke előtti töredékben villámgyorsan kiiszkoltam a félhomályos szobából a folyosói tusfürdő szagba. Egyetlen hang nélkül. Onnan a nagyszobába vetettem magam, s lehuppantam az első fotelba. Fellélegeztem. Percekkel később Nimród, vállán a törölközővel, a bokszolókéra emlékeztető alsóban villanyt gyújtott, s belépett a nappaliba. Az arcán őszinte meglepődés látszott, s csodálkozásának adott hangot, hogy itthon vagyok. Nem is tudta. Most érkeztem, vallottam a színtiszta igazságot, s igyekeztem kerülni a tekintetét. De mért ülök sötétben. Hallgattunk.
Hálát adtam a Teremtőnek, amikor hazaértek a többiek. Körülültük az asztalt, mintha csak vecsernyére kongatnák a harangokat, de harangzúgás helyett füst és sörszag töltötte be a szoba levegőjét. Esténként kártyáztunk vagy a tévét néztük, aznap az utóbbi mellett döntöttünk. Hátradőltem a fotelban, kellett és jól esett a sör. De jobbnak láttam behunyni a szemem. Az egyes csatornán szinkronizált film ment: A rózsa nevét adták.
Forrás: Élet és Irodalom, 2015. február 27.
