A „Nemzetértelmezési kísérletek a kortárs vallási mezőben” című kutatásom egyik fő célja az volt, hogy feltárjam miként változott a vallás szerepe a rendszerváltás utáni Magyarországon. A vallásosság és a vallásgyakorlás hagyományos formáinak visszaszorulása a Kelet-közép Európai régióban az államszocializmus évtizedei alatt, nem egy széleskörű szekularizáció bekövetkeztét jelentette, sokkal inkább az egyházias vallásosság meggyengülését, a keresztény egyházak korábbi társadalmi szerepkörének háttérbe szorulását. A kommunista blokk vallási változásainál tekintetbe kell vennünk azt, hogy a nyugati típusú elvilágiasodási folyamattal szemben, itt egy felülről szervezett erőszakos elvallástalanítás is folyt. Az 1990-es rendszerváltást követően Magyarországon a nagy keresztény egyházak nem tudták visszaépíteni a kommunista diktatúra előtti bázisukat és társadalmi, politikai jelentőségük sem lett számottevő.
Az intézményes keresztény vallásosság szerepének csökkenése nem a vallástalanok számának növekedését hozta, hanem az egyháziasan nem elkötelezett rétegek ( „maguk módján vallásos”) és az új vallási mozgalmak híveinek és a kisegyházaknak tagságának növekedését. A kommunizmus bukását követő ideológiai vákuumban jelentősen megnövekedett azoknak az aránya akik valamilyen transzcendentális választ igyekeztek találni az őket körülvevő anómia jelenségére.
A növekvő munkanélküliség, a gazdasági krízis generálta általános létbizonytalanság és a politikai krízis vezetett oda, hogy a nem hagyományos vallási értelmezések népszerűsége növekedni kezdett. Ezek a vallási értelmezések szorosan összekapcsolódtak az egyéni és a kollektív identitások újradefiniálásának szükségességével ami szintén az átmeneti társadalmak sajátosságai között említhetők. Hobsbawn szerint ahol a társadalom csődöt mond (ahogy ez bekövetkezett a rendszerváltás utáni Magyarországon) ott az etnikai csoport vagy a nemzet jelenik meg végső biztosítékként. Ez egybecseng a rendszerváltozás utáni magyarországi helyzettel: a vallás már nem legitimálja önmagában a világot. Az explicite vallási magyarázatok elégtelenségéből következett az, hogy sokan fordultak új értelemadó források felé, a nemzeti narratívák ekkor jelennek meg vallási köntösben. Az anómia ellenszerévé a „hovatartozás” válik, egy képzelt közösséghez való tartozás amely közösség sui generis létező, keretei az egyéni létezés alapvető kereteit határozzák meg.
A hagyományos vallási narratívák elégtelensége okán, az egyházak nem tudtak egy olyan plauzibilitási struktúrát kínálni a szélesebb társadalmi rétegek számára, amely megfelelő védelmet jelenthetett volna az elhatalmasodó anómia ellen. Az elégtelen világmagyarázatok új privát és közösségi mitológiák és ezzel szorosan összekapcsolódva új plauzibilitási struktúrák létrejöttéhez vezettek, ezek azonban nem a par excellence vallásiban, hanem az (elképzelt) nyelvi és kulturális közösségben találták meg gyökereiket. A kereszténység univerzalizmusa nem tudott versenyre kelni a nemzeti mitológiákkal, azonban a kereszténységgel való végleges szakítás sem következett be. A keresztény hagyományok transzfromálódtak és beépültek ezekbe a diverz rendszerekbe sok esetben abszurd elméletek szintjén is (pl. Jézus Krisztus magyar eredete).
Kelet-Közép Európa sok országához hasonlóan, Magyarországon is az újpogányság valamely létező etnikai vagy őshonos vallási hagyomány rekonstrukciójaként jelenik meg. Először is szükséges megvilágítani azt, hogy a magyar pogányság esetében honnan táplálkozik ez a rekonstrukcionista tendencia. Fontos kiemelnünk, hogy a magyar pogány csoportok egységesen hivatkoznak valamiféle kontinuitás meglétére az ősi vallási műveltség és annak mai formái között. A rekonstrukcionisták fő forrásait tudományos szakirodalmakban kell keresnünk, azonban itt fel kell hívnunk a figyelmet néhány sajátosságra, ami nagyban támogatja a fikciós elemek beépülését. Voight Vilmos egy jelentős tanulmányt szentel a magyar ősvalláskutatás történetének, amelyben rámutat a források szegényességére és problematikus voltára és arra, hogy a téma kezelésében’ fontos a tudománytörténeti és elméleti tisztánlátás’. A magyar ősvallás kutatás a XVII. században indul el és azóta számos szerző, számos elméletet alakított ki, igyekezvén leírását adni a magyarság vallási nézeteinek. A kortárs újpogányságban ezek az elérhető tudományos irodalmak fontos forrásokként szolgálnak, azonban az egyéni rendszerektől függően egyes elméletek népszerűvé lettek, míg más elméletek perifériára szorultak. Általánosan elfogadott például a sámánizmus vallástörténetileg is igazolható elemeinek felhasználása egyes rendszerek kidolgozásában, azonban például a magyar vallásfejlődés egy átmeneti állapotának tekintehető ’tengrizmus’ már nem minden csoportnál kap szerepet. Lényegében kijelenthető az, hogy a mai magyar pogányság arculatát meghatározó főbb csoportok támaszkodnak a folklorisztikai és történeti kutatások eredményeire, azokat felhasználják a vallási kozmoszuk kialakítása során.
A modernitás tükrében a konstruált vallási hagyomány nem tud minden esetben értelemadó és világmagyarázó rendszerként működni, ezért, hogy ezt a funkcióját ellássa folyamatos átalakulásban van. Ezt egyfajta adaptációs kényszerként is meghatározhatjuk. A magyar pogány csoportok esetében az autenticitás kérdésköre többek között ezért is kap hangsúlyt: a nézetek diverzitásának és a világkép felxibilitásának ellensúlyozására az ősiség és az eredet szolgál. A nézetrendszer plauzibilitásának fenntartása érdekében ezért jönnek létre fiktív autenticitások, amelyek legitimációját a vallási univerzumon túlnyúlva, a nemzeti mitológiában kell keresnünk.
Az újpogány intellektuális orientáció túlnyúlik az explicit módon vallásinak tekinthető csoportok körén, egyes elemei a társadalom széles rétegei körében elfogadott nézetekként jelennek meg, különösen mivel azok nemzeti identitás-narratívákhoz kapcsolódnak. Ezek a nemzeti identitás-narratívák számos esetben maguk is vallási elemekből épülnek fel (A nemzet szakralizálása, a kiválasztott nemzet ideája stb..) ezért könnyen lépnek kölcsönhatásba a pogány értelmezésekkel.
A plauzibilitási struktúrát fenntartó interakciók így nem csupán vallási közegben kereshetők, hanem a szűkebb közösségből kilépve egy szélesebb társadalmi, kulturális és politikai térben is. Ez azt eredményezi, hogy habár számszerűen alacsony számban vannak jelen a magyar társadalomban azok akik valamely pogány hagyomány követőinek vallják magukat, azonban a szélesebb társadalmi környezettel való kompatibilitás miatt a plauzibilitási struktúrájuk sokkal könnyebben fenntartható.
Visszatérve a magyar pogányság fikciós karakteréhez, meg kell állapítanunk, hogy az önreprezentációban ez semmiféle módon nem jelenik meg. A fiktív autenticitás ernyője alatt a plauzibilitási struktúra teljesen ép tud maradni és a vallási nézetek adaptivitásuk révén könnyen újraépülnek. Összekapcsolódva a nemzethez kapcsolódó széles körben elfogadott narratívákkal, hívők számára ez a világkép érvényességét erősíti.
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
