Akik megkérdezik tőlem, hogy miért van a magyar futball színvonala ilyen mélyen, illetve hogy miért vagyunk ilyen gyengék válogatott szinten, azoknak azt szoktam válaszolni: ennek az egyik fő oka az, hogy a mai 8–14 éves korosztályt az ország nagy részén általános testnevelő tanárok oktatják focira. Olyanok, akik ugyan lelkesek, de életükben nem fociztak, olyanok, akik a „les” fogalmát a könyvből tanulták meg. Semmilyen személyes tapasztalat vagy futballmúlt nincs a hátuk mögött. Természetesen azért vannak kivételek, ismerek nagynevű futballedzőt, aki például sosem focizott, és természetesen a testnevelők között is van, aki igen. Utána lehet ennek járni, sok nagyvárosban van ez így, faluhelyekről pedig jobb nem beszélni, kik is tanítják focira gyerekeinket.
Ennek kapcsán a minap másodmagammal beszélgetésbe elegyedtem egy magát futballedzőnek valló emberrel, aki tulajdonképpen joggal tartja magát annak, hiszen elvégezte ezt a új gondolatokra épülő, valamelyik betűjelzéssel ellátott edzőképző licencet (nem testnevelő tanár). Itt jegyezném meg, hogy futballmúlttal rendelkezik az illető, ha nem is naggyal, de némi futballmúlttal azért igen.
Szóval, ő azt vallja, hogy azért tart itt a focink, mert a mai gyerekek nem tudnak cselezni, ezért ő zömében erre tanítja őket. „És a passzolás?” – kérdezzük tőle hitetlenkedve, szinte egyszerre. „Hiszen a foci csapatjáték, ha jól emlékszünk!” „Az nem számít annyira ebben a korban”– mondja ő, „Csak a csel a lényeg!”
Puff neki, csak a csel a lényeg. Azért az elég érdekes, hogy amikor televízióban nézek európai nagy csapatokat, szinte mindegyiknél csak rövid passzos játékot és sokpasszos játékot látok. Nálunk nem ezt kell csinálni gyerekkorban. Ez van. Nálunk a lényeg csak a csel!
