Délután négy óra lehetett, amikor csengettek. Az utcaajtó előtt egy hetven év körüli, ágrólszakadt, toprongyos, alacsony termetű férfi ácsorgott. Arcát őszes szakáll, vastag kötött pulóverét pedig élénk mintájú, otthonkaszerű ruha takarta el. Meglepett arcomat látva a bőrkalapos öregúr nem sokáig tétovázott, in medias res kezdett bele mondandójába: kenyérrevalót gyűjt. Kérdésemre, hogy kenyeret elfogad-e, nem tiltakozott, így hát megkértem, várjon odakint, amíg becsomagolom az útravalót.
A konyhában húgával tereferélő jó anyám már korántsem tartotta olyan természetesnek, hogy aránylag nyugodtnak mondható városrészünkön – ahol minimum látásból ismerik egymást az emberek – egy ismeretlen hajléktalan pénzt koldulva kóborol. Így hát a bőrkalapos, otthonkás öregúr nem úszhatta meg a kertvárosi mélyinterjút. Rövid gondolkodás után elmondta: Nyíregyházáról jött, de nincs pénze hazautazni. Hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelyéről hogyan és miért jött éppen Gyulára, arra nem kaptunk választ, a hetven év körüli, ágrólszakadt, toprongyos, alacsony termetű férfi épp olyan gyorsan tűnt el, ahogy megérkezett.
Egy ismerősöm szerint a titokzatos látogató meséje több mint gyanús, akár az is elképzelhető, hogy a férfit egy betörésekre specializálódott, idős és védtelen embereket fosztogató bűnbanda bérelte fel a „terep felmérésére”. Nem árt résen lenni, és felhívni a rendőrséget – figyelmeztetett.
Kételyeimet legyőzve végül úgy döntöttem, nem hívom fel a rend őreit. Szeretném azt hinni, hogy a hetven év körüli, ágrólszakadt, toprongyos, alacsony termetű alak nem akart rosszat. A nejlonzacskóba csomagolt kenyeret mindenesetre magával vitte.
