Almafám alatt ülök, de képzeletben a tizenhárom évvel ezelőtti Harkovban járok, Ukrajnában. A Szumszkoj rinokon, a település piacán egy hét elteltével ismerősként üdvözöltek az árusok és emlékezve arra, hogy egyetlen egyszer mit is vásároltam tőlük, már messziről integettek. Kínálták a házi sajtot, a szőlőt, a fagylaltot, a lángost és a rettentően borsos kolbászra emlékezető húsárut. Félreértés ne essék, nem vásárlásra ösztönöztek. Csupán a viszontlátás örömét kóstoltatással fejezték ki. Szokatlan, de épp annyira szívet melengető volt a - jó értelemben vett - egyszerű emberek szeretete. Bizton állítom, hogy kedvességük nem annak volt köszönhető, hogy magyar csapatunk bevezette a köztudatba a borravaló fogalmát.
Almafám alatt ülve az olaszországi Fusaroban járok. A rengeteg, szűk utcával tarkított település átláthatatlanságával küszködve, véletlenül a körforgalomból egy egyirányú utcába szabálytalanul hajtottunk be. Pechünkre, rendőri találkára is rögtön sor került. Mondhatom, füttyszótól még sosem rezeltünk be annyira, mint akkor. A hatósági ember látva szerencsétlenkedésünket, azonnal leállította a forgalmat. Ismerve az olasz mentalitást, hatalmas dudaszóra számítottunk és még annál is nagyobb büntetésre. De nem, a jó értelemben vett egyszerű emberek segítőkészek. Nagyon gyorsan és rugalmasan megoldódott a probléma.
Még mindig almafám alatt ülök és a helyi piac kofáira gondolok. A jó értelemben vett egyszerű emberek figyelmességére, jóságára és önzetlenségére gondolok. A hibiszkuszt áruló nénire, a szembe jövő idegen emberek virágomat dicsérő őszinte szavaira, az eladók kérés nélküli kertészkedési tanácsaira, áldozatkész gyógyítókra, mesterembereinkre, városlakóinkra gondolok.
Miért vagyunk hajlamosak felmagasztalni más országok mentális érzékenységét, amikor nincs ez másként itthon sem. Csak ki kell menni az emberek közé, esetleg a piacra.
