Nem is tűnik fel, milyen jó dolgunk van, amíg minden zökkenőmentesen halad. A dolgok természetes lefolyása akkor válik szembetűnően értékessé, ha a részletekben közkedvelten megbúvó ördög előmerészkedik. Olyankor válik láthatóvá egy színházi produkcióba fektetett munka jelentősége, a színész és a háttér együttes erőfeszítése, a csapatmunka elhanyagolhatatlansága, s ilyenkor villan fel, ha valamelyik pontjába hiba csúszik. És ahogy ilyenkor már csak lenni szokott, ha ez egyszer megindul, hozza magával a többit is.
A Piotr Kondrat által július 7-én bemutatott Hamlet 24:00 című előadás nem volt a szerencse kegyeltje. Nem csupán azért, mert a darabra a technika ördöge is kíváncsi volt, hanem mert már eleve sokat markolt, de csak keveset fogott.
A produkció beharangozása kétség kívül kecsegtető volt, hisz egy kiváló lengyel művész angol nyelven bemutatott, maga által átírt- és rendezett egyszemélyes Hamlet-adaptációja valódi kuriózum, amit csak megfejel a szokatlan helyszín és a látványos kellékek, valamint a Csónakázótóban való megmártózás tudata. A közönség ennek megfelelő izgatottsággal foglalt helyet a tószínpad mögötti szigeten, arccal a gyulai vár felé fordulva, ahol már akkor gyanús volt az a tó túlpartján felfüggesztett tévé, ami a meghibásodott kivetítőt volt hivatott pótolni, és aminek képernyője alsó harmadában futott a magyar nyelvű szöveg. A kevésbé éles látásúak – monodráma lévén – a szereplők viszonyából aligha következtethettek a cselekmény alakulására, így csak angoltudásukra hagyatkozhattak. Sajnos nem sokáig, hisz néhány perc után az addig dicséretesen megoldott hangosítás felmondta a szolgálatot.
Nem tudni, hogy Piotr Kondrat mikor vette észre a hibát, de a túlparton csak egy, a kezében fáklyákkal ide-oda járkáló ember volt látható, aki – miután egy magas lángokba csapó máglya mögé állt – a szigeten ülők számára teljesen néma volt. Piotr Kondrat halmozottan nehéz helyzetben volt, hisz egy szinte díszlet nélküli, minimális kellékek használatával lebonyolított monodráma esetében egy pillanatra sem adhatja át másnak a terhet.
Így nem domborodhatott ki a lengyel színész sokoldalúsága - aki egyébként remek vívó- és úszó -, lényegtelenné váltak pantomim- és illuzionisztikus képeségei, hogy profi színész, ki már nyolc éve játssza ezt a darabot (és azóta a Velencei kalmárt is repertoárjára vette monodrámaként). Hiába a készség, hogy önmaga írta át és rendezte meg ezt a művet, hiába a darabnak korábban kijárt díjak és elismerések sora, mert a színház a pillanat művészete, amiben a csodáért minden adott este kell megküzdeni, és aminek sikere is mindig csak egyetlen estére szól.
Nagyot vállalt idegen nyelven a Hamlet egyszemélyes előadására, egyes egyedül saját karizmájára hagyatkozva. Mert ez a karizma nem nyúlt át a tavon. Mindössze egy elszántan küzdő színész volt látható, aki fel-alá járkálva gyújtott máglyákat és dobált fáklyákat a tóba, amibe többször is, ám kellő katarzis hiányában indokolatlanul mártózott. És hiába állította ő egyedül színre ezt a változatot, mégsem formálhatott rajta, hisz kötötte a monitoron futó szöveg és a zenei sorrend. És, ha nem ő hozza fel a példát, magunktól talán eszünkbe sem jutott volna párhuzamot vonni Viszockijjal, aki a moszkvai Tagankában tíz éven át játszotta Hamlet szerepét, és aki külföldi országokban járva, dalait egy szál gitárral kiállva oroszul énekelve is tökéletesen megértette magát, mert a nyelvi korlátok ellenére is átadta dalai értelmét, népe- és egyéni sorsának minden fájdalmát, pedig nála ezekben az esetekben még egy Hamlethez hasonlító kerettörténet sem volt segítségre.
A színház feladata, hogy az előadás végére megszülessen a csoda. Hogy az ezerfejű cézár el legyen ragadtatva, és átmenetileg más emberként térhessen haza. A hétfő esti közönség nem is úgy nézte az előadást, mint a darabbeli Claudius, és az üzenet sem a hangosítás hiánya miatt maradt a túlparton, vastapsával a végén ezúttal a színészi küzdelmet jutalmazta.
