Sok locsolót! – kívánta kollégám elköszönésképpen nagycsütörtökön. Nem tudom, ki hogy van vele, én már kislányként sem rajongtam a locsolkodásért. Mondhatni, ki nem állhattam az egész hercehurcát. Mert hát van-e olyan ép eszű gyerek, aki iskolamentes napon csakis arra vár, hogy megérkezzenek a locsolók? Méghozzá reggeltől estig, merthogy a locsolkodás akkoriban még igen népszerű és elterjedt szokás volt.
Reggel nyolc órakor már szép ruhába kellett öltöznöm – ahogy visszaemlékszem, általában pörgős szoknyában és frissen vasalt fodros blúzban várakoztam a nappaliban. Mesenézés közben abban reménykedtem, nem a legjobb résznél döntenek úgy a locsolók, hogy betoppannak hozzánk. A konyhában már tálcán sorakoztak a sütemények, az ünnepi, főtt tojással, házi kolbásszal, uborkával és reszelt sajttal megpakolt szendvicsek, no meg az ínycsiklandó illatú sonkaszeletek. A szép, házi, füstölt főtt sonka apukám büszkesége volt, hozzáteszem, nem alaptalanul: a tökéletesre pácolt étek valóban a húsvéti menü éke volt.
A délelőtti locsolók töltötték el a legtöbb időt a hervadozni készülő asszonyoknál és leányoknál, mert a délelőtti locsolók még éhesek voltak. Késő délutánra az evésben és ivásban megfáradt férfiak és ifjak többnyire csak csipegettek, azt is csak udvariasságból. Az esti locsolók garantáltan részegen érkeztek, és a levezető sör után dülöngélve távoztak. Este hétre a kellőképpen meglocsolt menyecskék is meglehetősen szédültek – persze nem az elfogyasztott alkoholtól, hanem a hajukat beborító, húsz-, harmincféle kölni átható bűzétől. Nyugodt szívvel állíthatom: a húsvétkor kölnivel agyonlocsolt, hajmosás előtt álló magyar nők bármikor bevethetők egy háborúban az ellenfél lefegyverzésére.
Délután a teli szatyrokkal hazaérkező fiú ikertestvérem mesélt a locsolkodás örömeiről. Megszámoltuk, hogy mennyi pénzt sikerült összegyűjtenie, és megmutatta csokitojás-gyűjteménye legszebb darabját. Kislány koromban mindig azt gondoltam: a locsolkodóknak áll a világ!
