• Az érettségi évében elszakadtam Gyuláról, legalábbis abban az értelemben, hogy feljöttem Budapestre egyetemre. Ez a változás azonban nem volt drasztikus, hiszen természetesen a családom és a barátaim is otthon maradtak, a kapcsolatokat ápoltuk folyamatosan a szülővárosommal.
• A fővárosban élő gyulaiakkal is? Hiszen a hetvenes években, ha jól tudom, több mint kétszázan voltak.
• Igen, a rendszerváltozásig a pesti gyulaiakkal is összejártunk, én is elnökségi tagja voltam a pesti gyulaiak baráti körének. De ezt 1990 után magára hagyták, és amikor elkezdődött az újjászervezés, én hiába adtam le nem is kétszáz, hanem majdnem háromszáz nevet és címet, valahogy megszakadt a folytonosság.
• A gyulai gimnáziumot és általában a gyulai kulturális közeget általában humán beállítottságúnak gondoljuk, ön mégis gazdaságtudósnak tanult tovább innen.
• A gimnáziumnak akkor volt reálosztálya is, én egy ilyenbe jártam, és az érdeklődésem is mindig ebbe az irányba mutatott, a matematika és a fizika felé, márpedig a Közgázon is a matematika kellett. Fiatalon sok minden szerettem volna lenni, de mindig a reáltudományok vonzottak, elektromérnök akartam lenni, aztán volt egy sakkozó csapattársam, aki geológusként dolgozott, az ő hatására egy időben erre is gondoltam. De végül 1956 őszén a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Belkereskedelmi Szakán kezdtem meg a tanulmányaimat, innen átkerültem a következő év februárjában a Külkereskedelmi Szakra, és végül 1960-ban ott szereztem diplomát, okleveles közgazdász lettem.
• Milyen volt '56 őszét Budapesten megélni?
• Az a légkör, amibe bekerültem, döbbenetes volt, még úgy is, hogy én nem voltam teljesen vidéki gyerek, a nyaraimat, rokonoknál, rendszeresen a fővárosban töltöttem. De mégis: bár Gyulán is politizáltak az emberek, de csak egymás között, itt viszont olyanokat hallottam, ami elképesztő volt, hogy például kiálljon valaki egy egyetemi előadóteremben, és megkérdezze, hogyan lehet még Farkas Mihály szabadlábon. Gyulán 1956 nyarán még nem látszottak ilyen mélységű politikai, társadalmi feszültségek.
• Visszatérve az iskolákra: az életrajzából azonban kiderül, hogy nem maradt sokáig ezen a pályán.
• A Központi Statisztikai Hivatalban kezdtem el dolgozni, és valóban, nem találtam a helyemet, mint közgazdász, ezért átváltottam szociológiára. A Magyar Rádió és Televízió Közvéleménykutató Osztályán, majd annak jogutódjánál, a Tömegkommunikációs Kutatóközpontnál dolgoztam előbb 1963-tól kezdve tíz évig, majd 1977 és 1980 között, részben kutatói, részben vezetői állásokban. A köztes időben az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadóban hoztam létre egy Sajtó- és Közvéleménykutató osztályt, majd 1980-tól az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen voltam előbb docens, módszertant tanítottam. Később a szociológia tanszékből kinőtt új Szociológiai intézetben lettem igazgatóhelyettes, és vezettem a Továbbképző Központot is. A kilencvenes években visszatértem a KSH-ba, a Demográfiai Intézet főmunkatársa lettem, majd végül 2000-ben a Kopint Konjunktúra- és Piackutató Intézettől mentem nyugdíjba.
• Miért ábrándult ki a gazdaságtudományokból?
• A tananyag egy részét olyan szovjet tankönyvek fordítása adta, amiket kár volt lefordítani. Volt aztán néhány magyar szerző, akik megírták saját életük fő munkáját – hát, azokért is kár volt. Egyetlen, mellékesnek mondott tantárgy volt, az elmélettörténet, ahol valódi közgazdasági ismeretet, történetet tanulhattunk, irányzatokat ismerhettünk meg, a többi nagyon kezdetleges volt, így kialakult bennünk a tárgyakkal, az egész tudománnyal szemben egy ellenállás.
• És ekkor el is búcsúzott a reáltudományoktól?
• Nem mondanám. Igaz, jelentkeztem színházrendezői szakra, de végül nem lettem színházrendező. Viszont ennek eredményeként a szociológiában én csináltam az egyetlen nagy színészkutatást. Ez aztán újabb kötődést adott Gyulához, akkor indult a Várszínház Sík Feriékkel, és ez a kutatás kiterjedt rájuk is. Aztán kialakultak olyan személyes kapcsolatok, hogy minden nyáron hazamentem, és nemcsak a családomhoz, hanem a színházasokhoz, a szakma révén kialakult baráti kapcsolatokat ápolni.
• Ezek a kutatások mind felhasználták a statisztikai módszertani alapokat, amiket tanított is.
• Igen, és ilyen irányú tudományos munkámnak köszönhetően avattak a szociológia doktorává az ELTE-n 1979-ben, kandidátusi disszertációm az ismeretek mérésének lehetőségével, az ismeretek struktúrájával és tipológiájával foglalkozott.
• Az akkori kutatásaik teremtették meg a mai szociológiai és politikatudományi módszertani felméréseket, például a politikai közvéleménykutatásokat?
• Igen, a mostani kutatóintézetek, ezek a piaci alapon, vállalkozásként működő társaságok a Tömegkommunikációs Kutatóközpontból és az ELTE kutatói bázisából nőttek ki. Sajnos ez részben a tudomány piacosításának eredménye, ami nem tett jót általában a társadalomtudományi alapkutatásoknak, a módszertani alapoknak, és így áttételesen a pontosságnak sem. Mert nagyon sok olyan szempont van, amit figyelembe kell venni akár csak egy pártpreferencia-vizsgálatnál is, de ezek beépítése egy felmérésbe jelentősen megdrágítja azt.
• Ezzel is magyarázható, hogy a mostani felmérések szerint például nagyon kevesen tudják, milyen pártot válasszanak maguknak?
• Részben biztosan ezzel is, de látni kell, hogy az országban nagyon alacsonyan van az őszinteségi görbe, a közvéleménykutatások ezért mérik magasra a bizonytalanok arányát. Van az országban egy általános közbizalmatlanság, az emberek nem szívesen beszélnek őszintén politikai preferenciáikról sem, ahogyan a népszámlálás kapcsán is halljuk, hogy nagyon sok a megkeresettekben az aggály.
• Noha a tudományos pályafutása a szociológián belül maradt, Gyulán az ismerői többsége valószínűleg mégis inkább a Simonyi-életművel kapcsolatos munkásságát ismeri. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?
• Simonyit látásból már gimnazista koromban ismertem, de személyesen csak akkor mutatott be neki egy barátom – szintén gyulai kötődésű volt, és szintén szociológus lett, a tavaly elhunyt Angelusz Róbert, akivel a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, majd az ELTE-n sokáig együtt dolgoztunk –, amikor '56 októberének végén Budapestről hazamentünk, mert úgy tűnt, hogy itt egyhamar nem lesz tanítás. Ekkortól aztán lényegében folyamatosan kapcsolatban voltunk, hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban, de ő így volt mindenkivel. Ha Pesten járt, rendszeresen megkért mindenféle dolgok elintézésére, hol szállást kellett neki szerezni, hol arra kért, hogy menjek elé a Keletibe, ahová persze rajtam kívül – mivel nagyon bizalmatlan ember volt – odacsődített még hat-nyolc embert.
• Ez eléggé zavarónak tűnik.
• Amikor egyetemista voltam, még fel sem tűnt, de aztán amikor egyetemi docensként is mindenféle kis pimf ügyeket bízott rám, az már különös volt. Időnként, amikor feljött a fővárosba, mi, pesti gyulaiak mondtuk neki, hogy menjen szállodába, de nem akart. Ezen jókat derültünk időnként, hogy persze, mert ott nincs, akit rángasson, ugráltasson, meg persze ott unatkozott is.
• És hogyan lett a személyes ismerősből a kutatás tárgya?
• Ez már jóval Simonyi halála után történt. Annak tizedik évfordulóján a Bod-testvérek szerveztek egy konferenciát. Akkorra az egyik barátom, Csibra István – akit egyébként én ismertettem meg Simonyival Gyulán, egy kis kávézóban az Élővíz-csatorna partján – írt Simonyiról egy könyvet, egy monográfiát, aminek formálisan a lektora voltam, bár jócskán bele is dolgoztam. És amikor ezen dolgoztunk, kezdtem intenzívebben érdeklődni Simonyi és Márai kapcsolata, levelezése iránt. Ezen a már említett konferencián lehetőségem nyílt egy előadásra, ebben a Simonyi, Heuréka és Márai című referátumomban elmondhattam, hogy Simonyi és Márai levelezésében sok furcsaságra is bukkanhatunk. Miután hozzáférhettünk az író hagyatékában megmaradt, Simonyi által hozzá írt levelekhez is, egy átfogó vizsgálódást kezdhettem, és ennek az eredményeként jelent meg 2005-ben a Rajongás és szereptévesztés című általam szerkesztett, sajnos csak százötven példányban nyomott kötet, amelyben a ma ismert teljes levelezésüket is közzétettük.
• De gondolom, ez még nem a munkájának a vége.
• Nem, még mindig van bennem egy kutatási vágy, és ebben el is jutottam egy pontig, de itt sajnos megrekedtem. Ennek az alapja, hogy Simonyi életében a nők, ezen belül is a színésznők mindig kitüntetett szerepet töltöttek be, erről írtam is egyszer, talán 2007-ben a Bárkában egy féloldalt. Illetve nagyon érdekes kérdés az is, főleg Gyulán, hogy milyen volt Simonyi megítélése helyben. Hiszen tudjuk, emlékezhetünk, régen az emberek véleménye az volt, hogy Simonyi nem dolgozik, mert csak azt látták, hogy ül a kávéházban, sétálgat a városban.
• És mit tapasztalt, mennyire karolják fel a gyulaiak Simonyi ügyét?
• Vegyesek a benyomásaim. A tízéves konferencián sokan vettek részt, eljött a polgármester is. De ugyanő volt, akinek elküldtük a Simonyi monográfiát (javított, bővített változatát), hogy lehetne belőle egy nagyobb példányszámú másodkiadás (ez is csak 230 példányban jelent meg), megemlítve hogy a városban van egy remek kis nyomda is, de aztán nem történt semmi. És a konferenciának sem volt olyan eredménye, hogy sikerült volna összefogni ezeket az embereket Simonyi szeretetében. Mindenki csinálja a maga kis dolgait, de nincs egy egységes irány az emlékének ápolására, még odáig sem jutottunk el, hogy valaki felvállalja egy Simonyi-összes megszerkesztését, kiadását.
• Lehetne egyáltalán Simonyi-összest kiadni?
• Valóban, reálisabb vállalás lehet egy összegyűjtött versek kiadásában gondolkodni. Már csak azért is, mert nagyon sok verse van, vagy lehet, amiről talán nem is tudunk. Vannak versei, amiket nem publikált, volt például egy verse, amit soha nem jelentetett meg, csak mindig az aktuális szerelmeinek mutatta meg, hogy azt nekik írta. De itt kanyarodhatunk vissza arra, amit korábban említettem, Simonyi és a nők kapcsolatára. Tudunk olyan, még ma is élő idős színésznőkről, akikhez számos, nyilvánosságra szintén nem hozott verset írt, van egy versciklusa például, amit a legenda szerint nyírfakéregre írt. És hát kallódhat még számos kéziratos verse, tudjuk, hogy ő semmire nem vigyázott, mindent szétszórt – amikor a Máraival folyó levelezését vizsgáltam, akkor is feltűnő volt, hogy miközben Márai egy levél kivételével az összes Simonyi-levelet megőrizte, ő erre semmilyen figyelmet nem fordított –, csak az nem hordta szét a kéziratos írásait, aki nem akarta. Mert őt csak az érdekelte, ami nyomtatásban megjelent.
• Akár több helyen is.
• Igen, köztudott róla, hogy sok olyan verse volt, amit több helyre is elküldött, ő ezt nem érezte etikátlannak, Részben azért sem, mert amíg nem kapta meg az írószövetségtől azt a havi ötezer forintot, addig nem volt állandó jövedelme. Részben pedig azért, mert csak annak örült igazán, ha az ÉS-ben lehozták az írásait – mondjuk ma már talán nem biztos, hogy örülne –, a többit nem tartotta fontosnak.
• És őt, az ő emlékét, hogy visszakanyarodjak egy korábbi kérdéshez, fontosnak tartja most a városa?
• Nem, ezt nem érzem. A Simonyi-emlékszoba szerintem többet van zárva, mint nyitva, és egyébként is: senki nem fordít erre energiát. Nagyon sok jó dolog történik a városban, a szökőkutak és a virágok városa lesz, lett, vannak fesztiváljai, kulturális programjai, népszórakoztató eseményei, turistái, érdekes lett, színes, eseménydúsak a mindennapjai is. De közben valahogy azt érzem, hogy a Gyula közösségi, szellemi, társasági élet, az ilyen közösség elkopott. Holott nagyon komoly szellemi hagyományok vannak itt. Volt például egy szociológus világkongresszus Bulgáriában, ahol a magyarországi résztvevőkből négy gyulai volt. Azt hiszem, nincs még egy olyan harmincezres város a világban, mint Gyula. És, hogy megelőzzem a kérdését, hogy mi ennek az oka? Talán az, hogy Gyula olyan kicsiben, mint Magyarország nagyban: nagyon sokféle náció él, élt itt, aminek a keveredéséből nagyon sok tehetséges ember származott, majd vándorolt el a városból.
