• Érdekes, hogy noha a városunk környéke mezőgazdasági vidék, nemigen futottak be gyulai komoly karriert az agráriumban. Ön abszolút a szabályt erősítő kivételnek számít.
• Igen, habár én nem született gyulai vagyok, de a családunk atyai ágon az, és mi is ott éltünk a háború óta. Másrészt viszont az indíttatásom sem ebbe az irányba mutatott. A családomban a humán- és társadalomtudományi beágyazottság volt jellemző: édesapám, dr. Márai György tanácsvezető bíró volt, de nemcsak apai, hanem anyai ágon is voltak jogászok a családban. Édesapám emellett komoly szerepet játszott a város kulturális életében, például ő volt az Erkel-család életéről szóló első mű társszerzője. De neki köszönhetem a nagyfokú zeneszeretetet is. A vár tetején előadott tárogatós fanfárja nyitotta meg a hatvanas, hetvenes években a gyulai várjátékokat; azt mondják, a hangja olykor Békéscsabáig elhallatszott.
• Csak szerette, vagy játszotta is a zenét?
• Játszottam, olyannyira, hogy egy időben még úgy tűnt, hogy az érettségi után a szegedi konzervatórium lesz az életem folytatása. Játszottam klarinéton, szaxofonon, tárogatón. A klarinéttal a városi szimfonikus zenekarnak és a fúvós zenekarnak is tagja voltam. Aztán a gimnáziumban tagja volt az iskola dzsesszegyüttesének, de akkor kezdődött a beat térhódítása, volt beatzenekarunk is. És persze a gyulai néptáncegyüttesnek is zenéltem, illetve egy rövid ideig néptáncoltam is. Tárogatón időnként most is zenélek. Gödöllőn nagy a dzsembori mítosza, a dolgot pedig az teszi különlegessé, hogy azzal a tárogatóval nyitotta meg édesapám az 1933-as dzsemborit, amit aztán én örököltem meg.
• A konzervatórium, mint lehetőség azt jelzi, hogy nem is rosszul.
• Valóban, a nyiladozó Ki mit tud?-ban mi akkor a televíziós döntőig eljutottunk a gimnáziumi zenekarral, aminek a zongorista Tauber Béla volt a vezetője, Elek Sanyival, Taba Lászlóval játszottunk együtt. De nem is a siker volt a lényeg, hanem az, hogy azt az egyébként is nagyon erős közösséget, amit az Erkel gimnázium kialakított, tovább erősítette. Akkor végigzenéltünk minden rendezvényt, ötórai teákon zenéltünk a mai fürdő területén. Ez az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje volt, egy nagyon jó korszaka a városnak, akkortájt indult el Gyulán a fürdőépítés, az első ásónyomokat szinte mi magunk tettük meg.
• Ebből a pezsgésből hogyhogy nem a hasonló pezsgést kínáló Szegedre ment, például jogra, hanem Gödöllőre?
• Akkor, a hatvanas években nem volt perspektíva a jogászi pálya. A természettudományi érdeklődés mindig megvolt bennem, a természethez, az agráriumhoz kapcsolódó témák mindig izgattak. Így végül az akkori Gödöllői Agrártudományi Egyetemre kerültem. Amiben szintén szerepe volt a zenének: az egyetemen akkor már nagyon híres zenei-népitáncosi élet folyt. A felvételnél nézték is, hogy a leendő hallgatók a szakmai-tudományos pályán túl mivel tudják az egyetemet gyarapítani. Így aztán szinte azonnal a felvétel után beszerveztek az akkor híres Csárdás népi együttesbe, de volt dzsessz- és beatzenekar is, így a szimfonikus zene kivételével lényegében folytattam mindent, amit otthon csináltam. Annyira jól sikerültek a szerepléseink, hogy rengeteg külföldi meghívásunk volt. Ami akkor, a hatvanas évek közepe felé elképzelhetetlen volt, velünk megtörtént: utaztunk Franciaországba, Nagy-Britanniába, Olaszországba fesztiválokra.
• Azért közben tanulni is kellett, gondolom.
• Az első és a második év lényegében elment ezzel a bohémkodással, de az ember, legkésőbb amikor harmadéves lett, rájött, hogy a szakmával is kell foglalkozni. Mivel Gyuláról jöttem, nekem akkor a vízhez volt mindenféle kötődésem. Akkor szerencsére nagyon erős volt – ma már sajnos ez nincs így – a vízgazdálkodási tudományos háttér az egyetemen. Én bekapcsolódtam ennek a tanszéknek a tudományos diákköri munkájába, egy újfajta, olcsó öntözési rendszer kialakítása volt a diákköri témám. Ekkoriban ismertem meg a későbbi feleségemet, akkor már azon a tanszéken volt, ahová én a tudományos diákkörben igyekeztem. Hamar összekapcsolódott a szakmai munkánk is, együtt kísérleteztünk, és természetesen ezután már a szakdolgozatomat is vízgazdálkodási témában írtam.
• Szóval a feleség és a szakma egyszerre jött…
• Igen, ráadásul a zenének, pontosabban éppen a nem zenélésnek köszönhetően. Őt ugyanis azon a lényegében egyetlen egyetemi bulin ismertem meg, amin nem léptünk fel, miután összevesztünk az egyetemi KISZ-szel, ezért bejelentettük, hogy sztrájkolunk, és így is lett.
• És a diploma megszerzése után, ha jól tudom, egyszerre jöttek – mármint el az egyetemről, vissza Gyulára.
• Valóban, nem maradtam az egyetemen, és néhány tudományágat leszámítva nem is tartom ezt jó dolognak. Igenis nagyon fontos, hogy az ember az elméleti tudásával méresse meg magát a gyakorlatban. Aki agrármérnöki diplomát szerez, annak például kötelezővé kellene ezt tenni. Nekem nem volt az, mégis így döntöttem, és nem volt kérdéses az sem, hogy hová megyek: haza, Gyulára. És igen, vittem magammal a feleségemet. Akkor azt már érzékeltem, hogy a vidéki agrárértelmiségi létbe egyedül, facéron menni veszélyes dolog.
• Miért?
• Jó élet, nem mondom, de veszélyes, sok szempontból a móriczi hagyományokat továbbörökítő világ az. És később láttam is, hogy akik egyedülállók voltak, elúsztak, olyan szituációkba kerültek, amiket nagyon nehezen tudtak megoldani. Szóval nagy szerencse, hogy a feleségemmel mentem, és nagy szerencse, hogy Gyulaváriban, ahol kezdtem, nagyon jó helyem volt egy igen szép nevű mezőgazdasági termelőszövetkezetben…
• Lenin volt, ha jól emlékszem.
• Később már az, de amikor én odakerültem, még úgy hívták, hogy Lenin Hagyatéka Mgtsz. A központja a nemrég felújított Wenckhein-Almássy kastély volt, mostanában többször tartottam ott előadást, meg is kerestem az egykori agronómusi rezidenciámat.
• Mi volt a munkaköre?
• Öntözéses agronómusnak mentem a szövetkezethez, ezzel foglalkoztam az egyetemen, a gravitációs, csatornázásos öntözéssel kapcsolatban voltak fejlesztéseim is, például az, hogy fóliákkal béleljük az öntöző- és/vagy a belvizet elvezető ideiglenes csatornákat, így harminc-ötven százalékos vízmegtakarítást értünk el. Hamarosan jött azonban a gyulai élet realitása: 1966/67 telén óriási árvíz volt a Körösökön, és Ant környékén, a román oldalon úgy nyitották meg a gátakat, hogy Várit és Dénesmajort majdnem elsöpörte a víz. Végül egy gát, amit éjt nappallá téve építettek a határ mentén, megmentett minket, de ha én az öntözés szót kiejtettem volna, valószínűleg villával kergetnek el. Úgyhogy vége lett az öntözési álmoknak. Megismerkedtem viszont a téesz más üzemegységeinek munkáival, és szerencsére kapcsolatot tudtam teremteni azokkal a nehéz sorsú, galambősz emberekkel, akiket bepofoztak annak idején a téeszbe, és akiknek a kisujjában volt a szakma. Ekkor tudtam a lexikális tudást gyakorlati tudássá alakítani.
• Mennyi időt töltött Gyulaváriban?
• Két és fél év után felfigyeltek rám a szentbenedeki állami tangazdaságban, és áthívtak a szarvasmarha-ágazat vezetőjének. Kedvező feltételeket kínáltak, és szakmai előrelépést is jelentett, úgyhogy nem haboztam, mentem. A gazdaságot szakmailag egy nagyon jó hírű agronómus vezette, Pepó Pálnak hívták, a jelenlegi debreceni tanszékvezető ikerpár édesapja, egy igazi, vérbeli gazdász ember volt. Tőle a szakma minden csínját-bínját meg lehetett tanulni.
• Aranyélete volt, mondhatni.
• Azért nem volt olyan nagyon könnyű munka, a kezdetekkor sok nehézségünk volt, például hozzám közel száz ember tartozott és ezen belül nagyon sok lumpen emberrel kellett együtt dolgozni. Mást ne mondjak, mi láttunk fejőgépet az egyetemen, de fejni nem tanultunk meg. Akkor viszont, amikor nem jöttek be hajnalban a részeg fejős emberek, nekünk kellett beülni, és villámgyorsan megtanultam, hogy mit is kell a gyakorlatban csinálni. Közben viszont ekkoriban már számos cikket írtam a szaklapokba a tehenészeti eredményekről, a higiéniai technológiai fejlesztésekről. A cikkeim nyomán felfigyeltek rám Gödöllőn, szóltak, hogy nekik ilyen, a gyakorlatban is tapasztalt, sokat mozgó ember kellene. Így kerültem vissza az egyetemre, a takarmányozási tanszékre. A hetvenes évek elején ezzel indult el az egyetemi karrierem.
• Hogyan fogadták az egyetemi, tudós kollégák a gyakorlatból jött embert? Nem éreztették saját felsőbbrendűségüket?
• Éppen ellenkezőleg, mindig érezték a kollégák is, a diákok is, hogy én egy plusszal jövök, átéltem, megcsináltam, amiről beszélek, nem könyvből olvasom föl. Időközben kialakult a kutatási területem: abban az irányba ment az érdeklődésem, hogy minden szintetikus, durva, iparszerű, a környezetben kárt tevő anyagot mellőzzünk. Természetes állattartási módszerekkel foglalkoztam, mert láttam, milyen káros hatásai vannak nemcsak a talajra, hanem az azt alkalmazók emberi egészségére is a műtrágyának, a növényvédő-szereknek és együttesen az ipari jellegű termelési szemléletnek. 1974-ben summa cum laude egyetemi doktori címet szereztem.
• Nem lehetett könnyű dolga, a mezőgazdaságban még a nyolcvanas években is ez az ipari, mennyiségre koncentráló szemlélet volt az uralkodó.
• Igen, a hivatalos agrárirányításban. De a gazdák mindig tudták, mindig mondták, hogy az agyonvegyszerezett kukorica nem jó, nem tojik tőle a tyúk, nem nő egészségesen a csirke. Szóval tudták ők, csak a politika nem figyelt rájuk, és a tudomány sem. Nekem az volt a hivatásom, hogy bebizonyítsam az igazukat, hogy bebizonyítsam, bűn ilyeneket használni. És szerencsére az egyetemen is elfogadták a nyolcvanas évekre, hogy én a kemizált, ipari mezőgazdaságot nem vagyok hajlandó oktatni sem; ez nagy küzdelem volt. Szerencsére a fiatalok nagyon nyitottak a környezettudatos gondolkodásra, rengeteg diákkörös diákom volt, az év tanárának is választottak, valamint több igazi újdonságnak számító takarmányozási kutatási programot is vezettem (például enzimekkel, tejsavbaktériumokkal, fehérje-frakciókkal kapcsolatosakat).
• És kijutott, ahogy a szellem a palackból, a szellemiség az egyetem falain túl is?
• Igen, fokozatosan, a nyolcvanas évek elején kezdett terjedni a biokultúra gondolata, 1983-ban alakult meg a biokultúra egyesület, amelynek munkájába hamarosan bekapcsolódtam, majd a kilencvenes évek közepén elnöke is voltam, majd napjainkig az egyik vezetője vagyok, igaz közben dübörgött az iparszerű mezőgazdaság. Mindez azonban a háztájik rendszerével együtt olyan színvonalú volt, hogy a magyar mezőgazdaság Európa egyik legjelentősebb termelője lett és komoly exportteljesítményre volt képes; igaz, a háztájik és a gmk-k tönkretették egy egész generáció egészségét a túlhajszoltság miatt.
• Aztán a rendszerváltás után ez az egész szétesett.
• A politikai elitnek nem volt ekkor koncepciója az agrárium jövőjéről, ezt az egyoldalú, átgondolatlan politikai hangulat tovább rontotta, lázálmok voltak a harmincas évek viszonyairól, amit teljesen hibásan újjá akartak teremteni. A termelés és az értékesítés, a rá épülő élelmiszeriparral valóban szétesett, a korábbi szemlélet, a káros, iparszerű felfogás viszont tovább uralkodik, hogy iparszerűen és sokat termeljünk. Még a sokszor pozitív példaként emlegetett borászatban is csak egy bizonyos szint fölött látszik a minőségi változás, a tömegborászat most is gyenge terméket csinál.
• A bioélelmiszerek kultúrája ennek ellenére erősödik?
• Igen, folyamatosan. Nálunk már a kilencvenes évek elején ötven-nyolcvanezer hektáron ment a termelés, de elsősorban exportra. Viszont olyan színvonalon, hogy 1996-ban bekerültünk egy olyan kosárba, amely tagjaitól az Európai Unió úgy fogadta el a termékeket, mintha azok közösségi termékek lennének.
• Akkor voltaképpen az egyesület csatlakozott az országból először az EU-hoz.
• Így van, ráadásul erről európai uniós jogszabály is született. Öt országot fogadta be így, Argentínát, Izraelt, Ausztráliát, Svájcot és Magyarországot – azért ez nem egy rossz névsor.
• Egy hasonlóan jó, de más jellegű névsor a Pesten élő gyulaiakból is össze lehetne állítani; egyesületükben Ön elnökségi tag is. Ezek a kapcsolatok hogyan maradtak fenn?
• Inkább azt mondanám, hogy újjászülettünk. Egy időben már volt a Gyuláról elvándoroltaknak egy klubja a fővárosban, de ez még kezdetleges volt, a gyulai városvezetők sem értették, mit akarnak. A városban élőkkel volt kapcsolatuk ugyanakkor, például Simonyi Imre is többször meglátogatta a találkozóikat a Gellért Sörözőben. Az úgynevezett rendszerváltás után kezdett a városvezetés kapcsolatos keresni a fővárosba elszármazottakkal, de igazából a Perjési Klára első polgármesteri ciklusában vált ez izmossá, akkor volt az eddigi csúcs, amikor nagyon intenzív együttműködés volt a várossal. Szabályosan bejegyezett egyesület lett, aminek a neve is kifejező: a Gyula Városért Baráti Kör nevet viseli. Véleményeztük a fejlesztési elképzeléseket, hogy építészetben, fürdőkultúrában, élelmiszeriparban milyen irányba kellene menni, valamint aktív közösségi élet is kialakult az állandó helyünké vált zuglói művelődési házban.
• És hogyan látja, jó irányba tartunk?
• A fő irányok kialakultak, bár ezeknek a megalapozottsága nem kellő. A kulturális élet pezsgő, de hiányosak a gazdasági alapok. Hajdúszoboszló sokkal nagyobbat fejlődött, nemcsak a fürdője, hanem a kapcsolódó gazdasági élet és ebben az éttermi kultúrát kellene fejleszteni Gyulán, az intézmények saját gazdáktól történő ellátását, vagy a pálinkafesztivált sajátos gyulai élelmiszerfesztivállá való bővítését. A munkanélküliség viszont magas, nincs termelőüzem, ami nagyon hiányzik a városnak. Részben ez, részben a tönkrement mezőgazdaság és élelmiszeripar miatt magas a munkanélküliség, ami nem fenntartható. Ezeken a területeken fontos változtatások kellenek. Éppen ezért a mostani, új önkormányzati vezetés, dr. Görgényi Ernő polgármesterrel és Alt Norbert alpolgármesterrel az élen óriási fejlesztésbe kezdett a valamikor virágzó gyulai mezőgazdaság és élelmiszeripar újjászervezésére, a védjegyzett gyulai termékek, a tájfajták, az egészségesebb élelmiszerek termeléséért és a jól fizető piacok megszervezéséért. Ebben a munkában örömmel és aktívan részt is veszek és bízom a sikeres gyulai élelmiszergazdasági megújulásban.
