Igazi kuriózum és egyben egzotikum várta a közönséget a várszínházban, amikor a középkori téglák között William Shakespeare A két veronai nemes című művét két zimbabwei színész előadásában láthattunk.
Arne Pohlmeier rendezésében, az afrikai duó – Denton Chikura és Tonderai Munyevu – közép-európai fülnek-szemnek kétségkívül szokatlan módon mutatta be ezt a ritkán játszott, könnyed, szerelmes-intrikus Shakespeare-darabot, amelyben két barát, Valentine és Protheus rivalizál egyazon hölgy szerelméért. Sok szempontból valódi különlegességet láttunk, aminek most az okait keresem.
Nehéz lett volna nem észrevenni már az első pillanatban, hogy a két veronai nemes fekete bőrű. Taglejtéseik, habitusuk, közvetlenségük nemkülönben. Egyetlen bőrönddel érkeztek a színre, amelyből egy felfüggesztett kötélre számtalanféle, -fajta ruhadarabot aggattak. Hamar kiderült, hogy szükségük is lesz a néhány eltérő funkciójú rongyra, ugyanis messzemenő bravúrral különböző ruhadarabok szignálta segítséggel ketten játszották mind a tizenegynéhány szereplő karakterét.
A főként angolul megszólaló darabban jól karikírozott bábeli zűrzavar is szórakoztatta a publikumot. Elővezetésként Denton mondta el angolul, hogy mire is számíthatunk, amit Tonderai készségesen lefordított nekünk, gondolom valamelyik hazájabéli autentikus nyelvre. Később a kedvünkért tagolt, angol tőmondatokkal segítettek a fonalat nem elveszíteni, majd reakció híján a közönség egyik, látszólag a szigetország nyelvében jártas hölgytagját kérték meg, magyarázza el a bonyodalmat. Azt meg, szemmel láthatólag ők nem értették!
Az volt a produkció egyik legizgalmasabb része, hogy a két színész nem hagyott minket kényelmeskedve magunkra, hanem folyamatosan a mű részévé tette a székekben ülőket. A hirtelen a történetet meg-megszakító, a közönségből kipécézett személyekkel való kommunikációból és reakciókból kedves gegek alakultak ki, pláne amikor a közönség bizonyos tagjaival játszatták el dialógusuk szükséges hiányzó passzív szereplőit. Máskor a néző felvezettetett a színpadra, ahol a színészek, mint rongybabával gesztikuláltak velük. Ez a kölcsönösség folyamatos, közvetlen és sokszor könnyfakasztásig nevettető volt.
És mindezt sok-sok improvizációval! Ennek egyetlen hátránya volt, hogy a rögtönzések fordításának hiányában csak nyelvtudására vagy nyelvérzékére hagyatkozhatott a hallgatóság. Az őszinte hahotákat hallva ez sem jelentett problémát, mert német nyelvet tanuló párom is kétségkívül jól mulatott.
Az érdekességeket felsorolni is nehéz. Egy ottani, afrikai mondás szerint, aki tud beszélni, az tud énekelni. A „veronai” nemesek tradicionális zimbabwei hangszeren, a mbirán kísérték igényes énekeiket, dallamaik világa nem titkoltan hazájuk felé húzott. Ahogy szívük is, hiszen felhőtlen bohóckodásuk ellenére, jócskán jutott jelzés a diktatórikus és cenzúrázó zimbabwei állapotok, zöld barett sapkás kesernyéjéből is.
Mindent összevetve egy egyedi, jól megírt, többször drámai hangú, virtuóz és interaktív komédiázást láthatunk zimbabwei módra, amiben a nyelvi különbségekből adódó, picinyke zavarok nélkül a közönség is kaphatóbb lett volna a darab egyik lényegét adó közös játékra.
