A nagy gazdasági világválság hatására globálisan kijelenthető: pénz még mindig nincs, de már igyekszünk jól élni. Így nyaralunk, rendületlenül.
A tévé is mutatta, hogy ha kell, stoppal vágunk neki, hogy aztán sátorban, vagy számba véve távol lakó – vélhetően amúgy nem annyira távoli – ismerőseinknél vendégeskedjünk pár napig. Így kerülhettem látómezőbe én is. Gyula kellemesen távoli, kedves pihenőhely, mert népszerűségi indexem ezen a nyáron felülmúlta a sok éves átalagot, ami azért eddig sem volt túl alacsony.
Először még csak nem is gyanakodtam. A magam részéről ugyanis gondosan tervezek, előre lefoglalok, fizetek – s koraősszel külföldre megyek –, mert évközben annyit járom az országot, hogy már az itthonlét is kész felüdülés. Különösen a fővárosban időzöm gyakran, sokat. Noha ottani életem lakhatás terén rendezett, néha barátaimnál is időzöm, kiket cserébe pár napos pihenésre én is megvendégelek. Ilyenkor végigcipelem őket a város- és a környék látnivalóin, múzeumokon és cukrászdákon. Szerintem én vagyok a „legvárosbarátabb” gyulai, „vendégségben otthon”.
Különösen dolgossá alakult a nyár, a pestiek sem bírták már a flasztert, jöttek is szép számmal, olykor csak órákkal váltva egymást. Ha ezzel kereskednék, már alaposan megnőtt volna a konyhapénz. Persze dehogy, kongana minden, most nem az efféle szállások a népszerűek.
„Sok a határidős munkám, nem érek rá idegenvezetni!” – feszültek egymásnak érvek és remények. Végül azzal győztek (meg), hogy önjárók lesznek, maguktól járnak strandra meg városnézésre, vagy akár csak üldögélnek a kertben, s nem veszik zokon, hogy engem kevesebbet látnak. „Megegyeztünk!” – s még örültem is, mert tényleg elférnek a már erre a célra kialakított külön lakrészben, akkor had érezzék jól magukat, miért főjenek rákként a pesti panelban?
Jöttek. Autó helyett vonattal, így itteni mozgásuk is korlátozottá – azaz tőlem függővé – vált, sűrűn dicsérték főztömet, magasztalták a gyulai ízeket, nosztalgikus sóhajokkal emlegették az itteni nevezetességeket, s mint rendes házigazda: mindent értettem. Főztem, cukrászdáztam, álltam a cekket, késő estig beszélgettem, éjjel dolgoztam, s egy hét múlva végkimerülésben az állomáson búcsút intettem.
Napokba telt, míg kihevertem. Mikor szobájukat utánuk rendbetettem, láttam, hogy valamit itt felejtettek. Mikor telefonáltam, már a Balatonon értem őket.
S hirtelen megértettem, hogy értették, amikor teli szájjal mesélték, hogy a múlt héten a Mecsekben, pár napot meg az Őrségben, s hogy Tapolcán az egyik étteremben milyen jót ettek…
Már értem.
