Nagy zenélés volt július 25-én a művelődési ház színpadán. Rengett belé a ház. Jobbnál jobb fellépők váltották egymást, gitárok csaptak össze, s párbajoztak a blues jegyében. Az V. Vár Blues Fesztivál egyik fellépője az örökké laza és vidám, kissé kölykös Takáts Tamás vezette Blues Band volt.
Takáts Tamás a legendás Karthago, az East és a Senator együttes énekese, rock- és blues-gitáros. 1990-ben Gál Gábor gitárossal megalakította a Takáts Tamás Dirty Blues Band-et, mely csapattal azóta is rendszeresen koncertezik. Számos alkalmi, tematikus (például kábítószer ellenes) lemez és koncert közreműködője. 2002-től a John Lennon Emlékzenekar tagja, három évvel később a Rolling Stones, magyarországi fellépése alkalmával csapatát választja budapesti előzenekarának. Megrögzött ellenzője a gépzenének és hívő keresztény.
A változásokra mindig késznek kell lenni. Mert könnyedén megeshet, hogy a várszínpadra tervezett Blues Fesztivál eső miatt a művelődési házba kerül, s az adott időre megbeszélt interjú késik, mert a zenekar elakadt valahol az országban. Ilyenkor vagy várunk, vagy annál jobb dolog után nézünk számolva azzal, hogy amint kihúzzuk lábunkat az épületből, begördül a zenekar autója. Sebaj, ha visszatéréskor épp az interjúalanyba ütközünk, ki nem tudott ugyan a lefixált időpontról, de készséges, ráér. Öt percig, mert épp indulnának enni. (Hamburgerünk híre lassan a kolbász, a fürdő, s Erkel hírnevét is söpri.) Leülünk, s épp kérdeznék, amikor vagy három zord alak magasodik felénk. A zenekar. S mert rejtett ösztöneim súgják, hogy éhes embereket – pláne, ha férfiak - nem jó váratni, hát felvetem, hogy akkor útközben kérdeznék. Így indultunk neki szombat délután a szitáló esőben a Béke sugárúton. Elöl Takáts Tamás mesélt, mögöttünk a gitáros Gál Gábor, a basszusgitáros Patyi Sándor és Mike Zsolt dobos baktatott.
• Ünnepi év van, húszéves a zenekar. Mennyire erős ennek az évközbeni megnyilvánulása?
• Nem szoktunk minden városban különösebb felhajtást csinálni, ahol csak játszunk, de elhangzik egyszer a koncerten. Igaz, ennek örömére kiadtunk egy új lemezt „Ébredj fel!” címmel, és a tízéves évforduló mintájára októberben egy bulit is akarunk csapni, ahol mindenki fellép, aki valaha játszott velünk. Ezért ez még sok szervezést igényel. Valaha itt, a blues aranykorában fúvósok is játszottak. Nálunk mindjárt hárman-négyen, s néhány basszusgitárost meg néhány szájharmonikást is elhasználtunk már – mutat a találkozás örömétől kurjongató másik sztárvendégre, Ferenczi Györgyre –, szám szerint négyet, őket ilyenkor mind meghívjuk.
• Két éve – hangzatos megnyilvánulások nélkül – megváltozott a zenekar neve. Ennek fogadtatása is ilyen szép csendes volt?
• Csakugyan nem volt különösebben hangos, néha még most is előfordul, hogy le „Dirty”-zik a zenekart, és olyan helyen is járunk, ahol a plakátra felkerül a Dirty név.
• Tizennyolc év után mi indokolta a változtatást?
• Ez énmiattam lett így, mert nekem múlt el a békességem ezzel a névvel, de nem most, hanem még 2003-ban. Ugyanis hét évvel ezelőtt megtértem és az evangéliumi kereszténység híve lettem. A többiek előtt szorongtam a névváltoztatás felvezetésétől, nagy harcra készülve láttam neki töredelmesen bevallva, hogy én már keresztény ember vagyok és elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak, szabadítómnak, de semmi küzdelmet nem kellett folytatni, mert Gál Gabi – akivel együtt alapítottuk ezt a zenekart – akkor bevallotta, hogy ő már elejétől fogva utálja ezt a Dirty Blues Band nevet. Így hamar ment az átállás. A lemezkiadó inkább bánta, hogy kár ezt a bevezetett nevet eldobni, de én meg ennyi kockázatot bevállalok.
• Ez a szemléletváltás szelídülést hozott, vagy az idő haladtával egyszer mindenkinek be kezd nőni a feje lágya, s már kevésbé fontos a lázadás.
• Én ezt fordítva gondolom. Életem legnagyobb lázadása, amit ezzel megcsináltam. Az, hogy valaki a valódi keresztény hitre tér, az az igazi lázadás, mert az ördög ilyenkor ordít és hát a világ se veszi be ezt olyan könnyen. Hallottam én már hangokat, akiknek nem tetszik, hogy már nem hirdetem azt, hogy rúgjunk be minden nap és szórakoztassuk az összes nőt, aki csak jelentkezik. Tehát én úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb lázadás, ami csak létezhet ezen a világon, tehát a lázadó mivoltomat továbbra is megtartottam. Nyilván nem durvultunk be olyan szinten, hogy a koncertjeink is az igehirdetésről szóljanak, ilyen szempontból szépen játsszuk tovább a régi dalainkat. Ennyiből öregedtem, ez kétségtelen. Azaz nem olyan drasztikus a változás.
• S hogy mutatkozik meg a hétköznapi próbatételek szintjén? Nehezebb?
• Nem. Vannak meccsek, de hát én állok a kősziklán. Nekem van már egy közbenjáróm, van kire támaszkodnom. Tehát ilyen szinten nem olyan nagyok ezek a meccsek, de azért akadnak. Ez meg van írva: az én igám könnyű és gyönyörűséges. Példát mondok: utazok egy haverommal az autóban, aki felkiált: „Odanézz, milyen jó az a nő!” erre én mondom, „Te ne haragudj, de engem ez nem érdekel”. „Miért, nézni szabad, nem?” – kérdezi értetlenül. „Szabad, de akkor meg minek. Miért nézzek egy nagy rakás húst, hogyha nem ehetek belőle?” És akkor levezetem, hogy ha az ember néz, az vágyat szül, az pedig cselekedetet. A férfi azon kapja magát, hogy megcsalta a feleségét, elkezd hazudozni, a párja rájön, majd ez elvezet a kapcsolat tönkremenéséhez, netán váláshoz és a család széthullásához... Nekem feleségem van, gyerekeim vannak, akkor meg minek bámuljak, mint egy idióta? Szóval ezen a szinten. Meg elmegyünk egy fesztiválra, ahol kikötés, hogy tartózkodjam a politikai és vallási megnyilvánulásoktól. Egyrészt elmondom, hogy nem fogok megnyilvánulni, de akkor mondjuk Marilyn Manson-nak miért szabad és nekem meg miért nem, holott én úgy gondolom, hogy tisztességesen nyilvánulok meg, ő pedig tisztességtelenül. Vannak ilyen álságos szerződések, de általában a szerződő is csak legyint rá, hogy nem kell olyan komolyan venni. Tehát olyan nagy harcaim nincsenek. Ma már nem dobálják oroszlánok elé a keresztényeket, nem is raknak máglyára, az inkvizíció nem nyomja ki a szemeimet.
• Az, hogy a zenekar húsz évig fenn tudott maradni, csak annak köszönhető, hogy kisebb klubokban, szabadtéri rendezvényeken, és sok ezer főt befogadó, nagyszínpados produkciók során egyaránt megállta a helyét, „megtalálta a hangot” a közönséggel. Erre nem mindenki képes. Ez a sokoldalúság és alkalmazkodó-készség belőled fakad?
• Gál Gabi gitárosunk és én, mi együtt alkotjuk a húszéves zenekart. Nem szeretem az alá-fölérendelt dolgokat, csak azért van az én nevem a plakáton, mert én voltam a híresebb, amikor megalakultunk, de azért nagyrészt egyenjogúság volt. Vagyis mi nem azért találtuk meg egymást, mert kerestem a legjobb gitárost Magyarországon, hanem egy barátommal alapítottuk, aki a legjobb gitáros is, de nem ez volt a szempont. Ez nem egy művi csoportosulás, hanem barátságon alapszik. Hasonló zenéket szeretünk, és aztán az idők folyamán a társakat is úgy vettük be magunk mellé, hogy nem csak az volt a szempont, hogy ügyesen játsszon, hanem az is, hogy tudunk-e viccelődni, és hogy jól tudjunk együtt zenélni. Utazni ugyan utálok, de zenélni szeretek.
• Ilyen az, aki a zenébe szerelmes és nem a műfajokba.
• Furcsa belegondolni, hogy alakult ez annak idején, amikor blues banda lett, de ahogy így belegondolok, érdekes, hogy épp blues, mert gyakran feszegetjük ezeket a határokat.
• Nem titok a Bartók iránti odaadó rajongásod, az 1990-es években pedig Debrecenben még klasszikus zenei koncerten is nagy sikert arattál Ariel Ramírez Kreol miséjével. Ezek a zenei kalandozások letisztulnak az idők során?
• Ez nem tudom miszerint, de hullámzik. Az előző lemezünk a „Megöl a vágy” egy igen sokszínű blues lemez, mi nem így lett direktben kitalálva, csak menet közben bekúsztak ezek az ötletek, s került rá egy kis country meg van rajta egy-két kifejezetten rockos nóta is. Ez az új „Ébredj fel!” lemez megint ilyen színesre sikeredett. Lelkifurdalásom is van, hogy Blues Band vagyunk, már kattog az agyam, s megint keresek valami új nevet, hogy milyen Band legyünk. Mert valami nagyon autentikus arc már nehezményezte is, hogy szigorúan véve ezen a lemezen csak három blues van.
Ezzel épp célunkhoz is érkeztünk, pedig a legfontosabb még hátra van. Ezért búcsúzásként a zenekart az étterembe invitálom, de Tamástól még kérdeznem kell valami vagyon fontosat
• Már korábban megállapítottad, hogy van valami baja a magyarnak az énekléssel. A népdalaink egyszólamúak, az emberek motyogva és bátortalanul énekelnek a templomban, ha valakit megkérsz, hogy énekeljen el valamit, csak húzódozik. Úgy látod, hogy az énekléshez szabadság kell, nálunk pedig az emberek még mindig nem szabadok a lelkükben. Még mindig nem éneklünk?
• Nem. De egyébként nagyon érdekes, hogy a zenekar közönsége nagyrészt nem azokból áll, akik még mindig járnak koncertre, hanem mindig fiatalok jönnek, elég stagnálón a huszon-harmincéves korosztály. Tizenévesek nem nagyon vannak – hacsak nem a szüleikkel jönnek –, aztán vannak ötven fölöttiek is, amikor az ügyvédúr lejön és eldobálja mindenét, kissé berúg, majd ordítva énekli, hogy „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…”. De egyébként bármennyire nem éneklünk mi magyarok, azért a pocsolyába léptem című „csodálatos, mély értelmű eposzt” azt ordítják kicsitől a nagyig. Érdekes, hogy minden korosztály megtalálja magának benne azt az egy mondatot, ami tetszik. Vén kujonok megtalálják a maguk mondatát, de a négyéves kisgyereknek is valami miatt rettenetesen megfogja a fantáziáját az, hogy valaki belelépett a pocsolyába, amit pedig neki mindig megtiltanak.
• Pedig már 14 éves Luca lánya sem most lépett bele először.
• Pedig annak idején az óvodában nagyon szerettek, mert egy olyan apa voltam, aki valaha maga is belelépett a pocsolyába. A nóta írásakor ez persze nem volt ilyen filozofikusan átgondolva, de valahogy betalált, most pedig még az is ráhúzható, hogy meg is tisztult a végén. Megtisztítom a cipőmet, tehát még keresztényként is belefér ez a történet, a lemosott cipőmről.
Nem váratom tovább, elköszönünk. A járókelők még bizonytalankodnak, jól látták-e, én pedig vidám dúdolgatással kerülgetem a rákezdett eső okozta tócsákat. „Pocsolyába léptem…”
