Gyulai Hírlap - Az összeomlás előtt?

A Mogyoróssy János Városi Könyvtár idén is készült a magyar költészet napjára, Krusovszky Dénes József Attila-díjas alkotó író-olvasó találkozóját szervezték meg április 11-ére. A beszélgetést Kiss László író, a Bárka folyóirat szerkesztője, tanár moderálta. 

A kérdez-felelek előtt Dézsi János könyvtárigazgató ragadta magához a mikrofont és verset olvasott fel Krusovszky: Áttetsző viszonyok (2020) kötetéből. A Visszatérés című vers kapcsán felmerült benne a kérdés, hogy hová lettek az egykorvolt hőseink, tényleg az összeomlás előtt áll a költészet, a kultúra és a világ egyáltalán?

Kiss László tanár úr erre a hajóra szállva terelte a vendéget a találkozó címének magyarázatára. Krusovszky valóban egyetért azzal, hogy a 2020-as éveket valamiféle apokaliptikus hangulat szállta meg, amely érzékelhető a kortárs irodalomban is. Okunk is van erre: krízishelyzet a klímában, népvándorlásban, atomfenyegetettségben, járványokban, sőt, egy háborúkban sem szűkölködő évtized közepe felé tartunk. A költő Kaváfisz, Konsztandínosz: A barbárokra várva versét idézi („barbárok nélkül mi lesz velünk? / Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”), amikor arra világít rá, hogy mi magunk vagyunk a barbárok. A fiatal generáció igenis aktívan rezonál a globális problémákra, megalapozott pesszimizmussal próbálja átvágni a válságláncolatokat. Miközben a válságtudat a kortárs edukáció szerves része, mindenfelől ömlik ránk a preapokalipszis.

Már 1989 óta tudjuk, – mióta az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként Francis Fukuyama közreadta A történelem vége? című néhány oldalas tanulmányát –, hogy a liberális demokrácia „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”, „a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet”. Az bizonyos, hogy a liberalizmus újabb pejoratív jelentésmezőket vett magára, a digitális kultúra térnyerése pedig ambivalens előrehaladást eredményezett. A kapitalizmus egyértelműen kiszorította a korábban kedvelt rétegirodalmakat a könyvpiacról: ami nem népszerű, az nem lehet eladni, akármekkora érték is. Krusovszky szerint a szocializmus egyik nagy előnye volt, hogy – ideológiailag ugyan sokszor megkérdőjelezhető módon -, de igényes és hasznos sorozatokat szerkesztettek és adtak ki az olvasóknak: pl. az Európa Kiadótól a Lyra Mundi vagy a Napjaink költészete.

A nosztalgikus világállapot-elemzés után a beszélgetőtársak a Krusovszky-költészet születése felé terelték a szót. Az alkotó szintúgy ahhoz a generációhoz tartozik, amely a ’90-es években volt eszmélő kiskamasz, s rendszerváltásból kinőtt történelmi tévedések korai végjátékában vált egyetemistává. Az eszmélés nem volt fájdalommentes. Hamar elengedte, hogy 17 évesen legyen kötete, mint József Attilának, s hogy 30 évesen már 10 legyen. Ellenben az április 15-én születésnapját (1982) ünneplő költő/író/novellista így is a 13. önálló kötetét jegyzi. A tanulópénz-kereset hosszú folyamatnak bizonyult. Noha a hajdúsági gimnázium éveiben már megmutatkozott a tehetség: a költőtanonc 1998 és 2000 között háromszor nyert arany oklevelet vers kategóriában a sárvári Diákírók és Diákköltők Országos Találkozójának versenyén.

Életrajzi érdekesség, hogy az 1999-es gyulai Erkel Diákünnepeken is aranyminősítést kapott vers kategóriában. Lelkes, a tananyagot nem mindig szigorúan követő, mondhatni csokonaisan szabadelvű, szemléletformálásra felesküdött magyartanárainak hála az ifjú költő a budapesti bölcsészkar szépreményű hallgatói között kezdte komolyabb irodalmi pályáját. Végül nem 17, de 24 évesen, 2006-ban jelent meg az első verseskötet Az összes nevem címmel. A főváros erős inspirációja elkapta és kiköpte a feszesebb forgatagra vágyó fiatalt. Egyszerre vágyott ebben a káoszban lenni, az örök mozgásban, ugyanakkor átlátta, hogy ezt a világvárosi kultúrszívet igenis a vidéki kútfők érhálózata táplálja. Az egyetemen újabb mesterekkel találkozott, akik megmutatták, hogy a verseknek nem csak auditív, hanem leírva vizuális karakterük is van, a digitális és autobiografikus jegyekkel reszemantizálhatja a megfigyelt élethelyzeteket, történelmi tartalmakat. Ebben nagy segítség voltak egy átütő erejű Kemény István kötet (Valami a vérről. 1998), valamint Fukazava Hicsiró: Zarándokének (másodjára éppen 1982-ben jelent meg – semmi misztika – a szerk.) című műve. Krusovszky alaposan megtanult verset írni, hét kötet tanúskodik erről. A záró akkordban több művet is megosztott a jelenlévőkkel: Etrusco; Tiszavasvári lányok; Írni is csak késsel; A részvétről; Fényterápia. 

Kiss László még rákérdezett a prózai művekre is, így megelégedésünkre megkaptuk a Levelek nélkül (2023) metafizikai magyarázatát: a főhős, Koroknai, a kiüresedéssel küzdő vidéki magyartanár egy természeti katasztrófával találja szemben magát, ugyanis a regényben a fák tavasszal elhullajtják a leveleiket, ősszel viszont rügyezni kezdenek. Ugyanígy a magyar társadalom ágasbogas fáin sarjadó rügyek rapszodikus levélhullásban pusztulnak végül.

Az elszáradt leveleket félrefújó lágy fuvallatok lassan, de megállíthatatlanul örvénylő, majd orkánerejű szél torokfojtogató szorításában lökik tovább az emberiséget a teljes összeomlás felé. Ahogyan Krusovszky az első és azóta kultuszregénnyé vált Akik már nem leszünk sosem (2018) soraiban kimondta: „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” Vagyis felmerül a kérdés, hogy az összeomlás előtt vagyunk-e, vagy talán már menthetetlenül utána, csak észre sem vettük, hogy közben észrevétlenül eltűntek a „barbárok”?