Fotó: Gyulai Hírlap
Göncz Árpád többször is ellátogatott az iskolánkba. Alacsony, mosolygós ember, fehér, vékonyka bajusszal, a kíséretében a város polgármestere, Lebenszky Attila. „Az a benyomásom, hogy bárki bármit tervez vagy csinál, annak fokozottan kell a gazdasági mechanizmusokra és annak öntörvényeire építenie, s egyre csökkenő mértékben az állami szándékra, hiszen ez utóbbit át tudja húzni a pénzhiány, ám fel tudja gyorsítani a tőkeképződés. Ez pedig részben a külföldi tőke beáramlásának kérdése” – idézte egy híradás a köztársasági elnököt.
Két napig a fogadására készültünk, a fiúk délelőttönként csákánnyal törték fel az iskolaudvart borító jeget. Nem volt kötelező, lehetett jelentkezni, naná, hogy jelentkeztek, inkább a csákány, mint az órák. A jeget teherautókkal szállítottak el, az államfő érkezésére már nyoma sem volt a hetek alatt odafagyott, negyven centi vastag jégpáncélnak.
Az elnöki látogatáskor ünneplőbe öltözve álltunk díszsorfalat, énekelt a diákkórus, bemutatták az iskolát, aztán egy felsőbb éves lány előre megírt kérdéseket tett fel az államfőnek. 1956, börtönévek, fordítás, ilyesmi, körbeálltuk őket, izgalom volt a levegőben. Az osztálytársam szerint az egyik kérdés udvariatlan volt, a kérdezőnek maga helyett önt kellett volna használnia. Göncz Árpád közvetlennek tűnt, sokat látott nagypapaként ült a diákok gyűrűjében.
Jó erős az öreg, mondta a látogatás után az egyik fiú, aki kezet is fogott vele, ezen évekkel később is nevettünk.
